tsabeeka web + mobil + média

Végre elolvastam a Harry Potter széria utolsó részét. Végre, mert kíváncsi voltam rá. És végre, mert többet nem kell már minden esetben befogni a fülemet és szememet, amikor erről van szó. (Korábban még a munkát is megtagadtam, nehogy már egy szerkesztői feladat miatt tudjam meg idő előtt, hogy miről szól a könyv!)

5 óra tizenvalahányra sikerült befejezzem, de hát a végén már tényleg nem lehet letenni egy ilyet. Az, hogy tetszett, elég finom megfogalmazás. Bár az elején még kicsit soknak találtam a vért, ezt hamar rendeződött.

Nem írok róla sokat, mert nem akarnék senkinek elárulni olyat, amit nem innen akarna megtudni: ki hal meg, ki nem – legyen ez a könyv titka. Érdemes elolvasni, bár igazán nyilván csak akkor üt, ha olvasta az ember az előző hat részt.

Utálom, amikor valaki sokszor zavaros társadalmunk nagy(nak hitt) problémáit próbálja ráhúzni mindenáron a mesékre, de tény: Rowling érti azt a csodát, amit a mindennapi élet apró dolgai rejtenek.

A levezetés egy ikszévvelkésőbb-szerű romantika, ami persze nem mindenkinek tetszik (khm), de hát a végső izgalmak után jót tesz az ember lelkének.

A tanulság pedig mélyen fúródik a könyv becsukása után a lapokon kívüli életbe visszazökkenő olvasóba: csodáknak márpedig lenniük kell.

És vannak is.