Az egyik legelső mondat, amit amerikanisztika szakon belevernek a hallgató fejébe: quality does not make culture – azaz a minőség nem csinál kultúrát. A következő dolog pedig – mivel sokaknak ilyenkor a “nehogy már az amcsik beszéljenek a kultúráról” gondolat fut át a fején – az, hogy az idő – mint oly sok más – relatív tényező. Ezt sokan elfelejtik, amikor kiröhögik az alig négy-ötszáz éves amerikai kultúrát. “Tudja már hova tenni magát a sok amcsi hamburgerzabáló köcsög: nekünk bezzeg kétezer éves a kultúránk, az már valami!” Nos, ezúton tájékoztatom az ilyen mondatokat elsütögető pörköltzabáló köcsögöket, hogy a kínai írás 3000 éve született meg, az indiai kultúrától meg legalább 2000 éves lemaradásban vagyunk. Az idő természete miatt ezt viszonylag nehéz lesz behozni, jobb lenne tehát inkább nem piszkálni nemzeteket ezzel a faktorral, ha nem akarunk két tűz közé kerülni.
Térjünk csak vissza a címben is lévő kiindulási ponthoz. Nem attól a kultúra része valami, mert jó vagy rossz. Tetszik, nem tetszik, Győzike éppen annyira része a magyar kultúrának, mint Kölcsey. (A Himnusztól elvonatkoztatva) Kölcsey kevesebb napi párbeszéd tárgya az utóbbi években, mint Győzike. Beszélnek róla, és sokan legalább egy-két családtagja nevét fel tudják sorolni. Ettől még a műsor egy irritáló, nézhetetlen gagyi szörnyűség, de tény: a kultúra része.
A minőség mellett itt van ez a fránya idő, ami sokak szerint meghatározza azt, hogy például egy zenemű jó-e. Ilyen logikával élve Bartók jobb, mint a Beatles, a Beatles jobb, mint Michael Jackson, Michael Jackson pedig jobb, mint Yonderboi. De hát ez meg úgy marhaság, ahogy van. Kevés olyan Bartók-mű van, amit szívesen meghallgatok. Beatles-dalból kicsit több, MJ-ből még több, ehhez képest Yonderboiból meg kb. ugyanannyi.
Egy Yonderboi-számot nem azért hallgatok meg, mert majd biztos, hogy 20 év múlva is hallgatni fogják, hanem azért, mert most jó nekem. Sőt, bevallom, hogy a Were You Thinking Of Me? sokkal jobban tetszik, mint a Beatles Yellow Submarinje. Pedig az utóbbit 40 éve hallgatják milliók, az előbbit pedig csak 3 éve, és maximum százezrek.
Végül ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy az olvasók közül valószínűleg nem sokan bírják már tovább. Még pár karakter, és feladják, merthogy képernyőn még rövidebb olvasnivalót tűrünk el, mint nyomtatva. Mielőtt te is bezárnád a lapot, gyors leírom: engem ez sem zavar. Legalább megtanulunk cirádás körmondatok helyett lényegre törően írni. Például 2705 karakterben.
A 2006-ban indított, Google AdWords Print Ads nevű program a fuldokló nyomtatott lappiacnak dobott mentőöv volt, de nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Maga az ötlet nem volt hülyeség, amit talán az is mutat, hogy New York Times, Los Angeles Times és Washington Post kaliberű lapok is csatlakoztak hozzá.
De hiába minden, a még a vártnál is nagyobb példányszámbéli csökkenések közepette felütötte fejét a gazdasági válság, ahol ugye hátrányba kerültek az inkább becsülhető, mintsem mérhető eredményekkel járó újsághirdetések.
Hirdetéseket február 28-áig lehet feladni, az utolsó pedig március 31-én jelenik majd meg.
Elemzők szerint a Print Ads beszüntetése senkinek nem fog fájni, olyan kevés forgalmat hozott mind a Google-nek, mind az újságoknak.
Egyszer már firtattam, hogy mik is a problémák a Népszabadság Online “te tartalmad” kampányával. Akkor nem – és azóta sem – sikerült megfejtsem, hogy ki lehet az a “te”. Az imént sikerült végre elolvassam a e-MaSa Vörös T. Károly integrált főszerkesztővel készült múlt heti interjúját.
Kik olvassák most a Népszabadság Online-t, és kiket szólítanak meg a tegeződő óriásplakátok, az a reklámkampány, ami az átalakítást kíséri?
Én nem tudom, kiket szólít meg.
És akkor még csodálkoztam, hogy én sem. Nincs több kérdésem, bíró úr.
Újabb funkcióval bővült a Gmail Labs. Ezúttal egyetlen, ám hasznos gombbal lehetünk gazdagabbak, ha aktiváljuk a Send & Archive nevezetű elemet. Az azonos feliratú gomb akkor jelenik meg, ha válaszolunk egy levélre, netán továbbítjuk azt. Rákattintva elküldjük és archiváljuk is a levelet (micsoda meglepetés), ami sokszor bizonyul hasznosnak, ha nem kívánjuk az (örök ellenkezés ellenére elküldött) ezer esetből háromszor valóban jó fwd-ket az inboxban látni.
A web jelen fejlettségi szintjén – szerintem – célszerű a tematizáció. Bár vannak algoritmusok meg mindenféle jó dolgok, amik az olvasási szokásaimat felmérve kitalálnak ezt-azt, de még nagyon nem tökéletes a dolog. Már csak azért sem, mert néha én is meglepődök magamon, hogy mit olvasok élvezettel, hogy meglepődne hát az algoritmus, ha tudná.
Szóval szerintem szerencsésebb lenne eldönteni, hogy mi – mint médium – mit akarunk nyújtani.
Ha bulvárra vagyok kíváncsi, akkor nem a hvg.hu-n fogom keresni, ez teljesen természetes. Cserébe viszont nem várok a gázai helyzetről szóló összefoglaló elemzést a Velveten.
Egy helyen egy arcot szeretek látni, és szerintem sok feszültséget és fikázást lehetne azzal elkerülni, ha nem próbálna sok médium mindenféle olvasó felé jópofizni. Legalábbis valószínűleg kevés az olyan ember, akit Berényi Miki első feleségének méhen kívüli terhessége után a kopogtatócédulákra épülő választási rendszerek politikatörténeti alapjai érdekelnek. Van persze ilyen, de ezekre (ma) nem nagyon lenne szabad médiumot építeni.
Én szerencsésebbnek tartom a portfólió építését, melyben ugyanúgy elfér a 20 ezer napi júzeres komolyság, mint a 200 ezres marsianikós. Mindkettő szép teljesítmény a maga területén, közben pedig minden olvasó csak a maga szájíze szerinti anyagokkal találkozik. Így nem kell szegény júzernek odakommentelnie a lightosabb témájú cikkek után, hogy “már megint mi ez a szar?!“.