Az online növekmény és a Dundikával operáló hírolvasó kapcsán írt Konrád a Blikk.hu-ról. A poszt mondanivalóját (meztelen csajjal mindent el lehet adni) olvasva egészen biztos voltam benne, hogy a hozzászólók között találni fogok bulvárban dolgozót, és tényleg.
Amikor fogalmaztam a sajtóanyagot, kíváncsi voltam, ki lesz az első aki kicsavarja az értelmét. Gratulálok! Nyertél! [...] És mi lett ebből? “Csajjal eladni…” Márminthogy minden ennek köszönhető, semmi másnak. Csöcs-pina-celeb. Világos.
Így szól az egyik érintett hozzászólása. Igazából nem is Konrád posztja, hanem inkább az idézett komment kapcsán jutott eszembe, hogy leírom véleményemet a bulvárról.
Előre szólok, hogy az kifejezetten nem tetszik, ha/amikor valaki letagadja, hogy mit csinál. És mondjuk elkezdi felfesteni a hozzászólások közt azt a hazug szép képet, hogy az ő lapját nem a csöcs-dugás-celeb adja el. Mert például a Blikket mi adja el? Hát, kérem, ez a triumvirátus: csöcs-dugás-celeb. Másik lehetőségként persze felmerül az is, hogy tán csak jó illatú a papír, azért veszik annyian.
Nem egy stábban vettem már részt bulvárról, bulváros anyagokról szóló vitában. A legtöbb helyen az alapvető vita igazából az arányokról van. Ha a bulváros témákat emeljük ki magunkból, akkor beskatulyáznak (joggal) bulvárosnak, ha viszont nem azokat emeljük ki, akkor vajon lesz-e elég olvasónk? A következő posztban mondom el majd az okát, de a röviden: ilyen kérdésnek egy médiumon belül nem, csak egy portfólión belül szabadna felmerülnie.
Kezdjük talán ott, hogy igenis többféle bulvár van. Van jó és van rossz, mint minden másból is.
Miről, kikről is beszélek, amikor a rosszra, a hardbulvárra gondolok? Mint azt egyszer Albert Györgyi halála kapcsán kifejtettem: azokról a tv2-nek és RTL Klubnak dolgozó producerekről, pszichológusokról, marketingesekről; azokról a keménybulvár újságot írókról és szerkesztőkről van szó, akik a könnyűbulvár médiumokkal ellentétben nem megírják a történéseket, hanem ők maguk kreálják. Néha beteg, szociálisan gyakorlatilag magatehetetlen emberekről is. A beteg emberek kihasználása viszont minden civilizációban az egyik legmegvetendőbb dolog. Akár a pedofília.
Emelett persze van a könnyűbulvár, ami csupán könnyed témákat jelent. Ebbe simán belefér a sztárok élete is, arról is lehet igényesen írni. A bulvárban is lehet jót, értékeset alkotni – még akkor is, ha a politikai vagy gazdasági oknyomozással foglalkozó vérkomoly újságírók ezt sokszor lenézik -, lásd például a Nők Lapját. Sőt, önmagában még nem feltétlen sorol be egy cikket az, ha könnyedebb lapban jelenik meg, lásd a Maxima-anyag kiütéses győzelmével végződő Maxima vs. 168 Óra menetet.
Éppen csak elindult a Propelleren a Sztárkomment nevű véleményezési rendszer, és hát máris olyan történt, amiért már biztos, hogy megérte Jáksó Lászlót felkérni.
Ha valaha valaki anyámba akart küldeni vagy meg is tette, sohasem éreztem úgy, hogy ehhez ne lett volna joga. Volt, van, lesz. Természetesen. De nekem is jogom van válaszolni. S ha egy egyébként szofisztikált válaszra annyi jön csak vissza a következő körben, hogy höhö, nédda, magyarázkodik a szemét, akkor az ember elgondolkodik azon, kikkel is beszélget.
(Főként) a közéleti-politikai blogok/oldalak kommentkultúrájának legnagyobb problémájával állunk szemben. Tudom, hogy már sokan foglalkoztak vele Jáksó László előtt is, de én ilyen tömören és pontosan még nem hallottam a megfogalmazást mástól: a hozzászólók félnek a válaszoktól.
Sokan egyszerűen fel vannak azon háborodva, ha a blogger/szerző az anyázásra visszaszól. Ha ez a visszaszóló az adott médium egyik képviselője, akkor mindez még jobban igaz. A kommentelők (leginkább a bunkózók) jelentős része úgy tekint a helyzetre, hogy a blogger/szerző megírta a posztot/cikket, innentől pedig mikrofon kikapcsolva, a népé a szó.
Pedig miért is ne reagálhatna az ember? Netán miért ne reagálhatna iróniával, esetleg lesajnáló hangnemben egy-egy bunkó/stb. hozzászólásra? Azért, mert nem szabad hülyének nézni az olvasót? Nos, szerintem meg a hülye olvasót csak hülyének szabad nézni. Mindenkit értelmesnek nézni súlyosan előítéletes magatartás lenne. Diszkrimináció!
Nem akarnék Sólyom László lenni, de azért az tény, hogy a Burger King legújabb kampánya ritkán bunkó, legutóbb a Pepsi megfúrt öngyilkos kalóriája ütötte meg ezt a nem túl dicsőséges szintet (bár számomra a pepsis nem tűnt ennyire szemétnek).
XVI. Benedek sem vagyok, de az emberi kapcsolatok talán mégiscsak fontosabbak egy ingyen hambinál, még akkor is, ha csak viccből is elég őket törölni, ráadásul csak virtuálisan.
A cég ingyen hamburgert ad azoknak a Facebook-felhasználóknak, akik tíz ismerősükkel megszakítják a virtuális kapcsolatot. Vagyis tíz ismerősi kapcsolatért cserébe jár minden amerikai netezőnek egy ingyen Whopper. Amúgy a reklámszöveg is telitalálat: “a barátság erős [kötelék], de a Whopper még erősebb.” [webisztán]
Én kissé máshogy látom ezt a telitalálat dolgot, merthogy nézzük: mit üzen a költő? Csípősebb a Whopper, mint amilyen erős a barátság – persze viccből.
Azt értem ám, hogy nagyon fasza marketinges gyerekek lettek hirtelen azok, akik ezt kitalálták (amikor mindenki ismerősgyűjtést propagálna, ők figyelemfelkeltenek, törlést kérnek), meg milyen jót lehet ezen röhögni az esti marketinges házibuliban, sőt még az is lehet, hogy mindenki erről fog írni, a célt tehát – tutibulifullparty – elérték.
Ilyet szerintem nem túl nagy dicsőség kitalálni, mégcsak túlzott kreativitás sem kell hozzá. Ilyen alapon lehetne az is a plakátokon, amint izraeli katonák lövik Gázát, a mondat pedig “Izrael erős, de a Whopper még erősebb”.
Lényeg, hogy (virtuális) emberi kapcsolatok megszüntetésével kampányolni akkor, amikor éppen azt a kort éljük, amiben kissé mintha transzformálódni látszanának a barátságok/kapcsolatok is webre, szerintem kifejezetten nagy bunkóság.
Míg az iWiW december 24-én érte el a 4 millió felhasználót, a Facebook szerdán köszönthette 150 milliomodik aktív tagját. A facebookosok közel fele naponta fellép az oldalra.
Tavaly leggyorsabban a horvátországi felhasználók száma növekedett, 2008 második félévében 100%-kal, 400 ezerre.
A 100 millió felhasználót tavaly augusztus 26-án érték el, szóval ha így folytatják, egy év múlva már akár 300 milliós táborról is szólhatnak majd a hírek.
Vajon mikor fullad ki a közösségépítő szájtok ereje? Vagy ennek (is) csak egy harmadik világháború vethetne véget?
Meghökkentő elképzeléssel állt elő a Microsoft: a vállalat a közelmúltban szabadalmaztatta a “havidíjas PC” ötletét.
Példával illusztrálva a dolog arról szól, hogy megveszel egy notebookot 5 forintért, aztán meg havonta fizeted a kétezer-kétszázat azért, hogy használod. Nem áruhitelbe, nem lejárósan, hanem egészen addig, amíg használod. A véleményemben – mint ahogy minden véleményben – benne van az a lehetőség, hogy tévedek (ráadásul még Gates úrfi szakkönyvét sem olvastam el, bár már megvan), de úgy gondolom, hogy az ötlet alapvetően tévútra viheti a Microsoftot.
[Disclaimer: Nem, egyáltalán nem vagyok Microsoft-ellenes (sőt, a Vistával sincsen túl sok problémám, ráadásul még legális is) és Bill Gates-t is tehetségesnek, okosnak tartom.] A dolog ott csúszik el, hogy a nyilak egészen más irányba mutatnak.
Amikor ingyen megkaphatunk egy már-már (de szigorúan már-már!) a Windows-zal felérő Ubuntut, vagy ingyen kommunikációs csomagot kaphatunk céges szinten is a Google-től, és szinte az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába valónak érezzük a freemium modellt, akkor legalábbis rossz üzenet az, ha egy cég ilyeneket védet le.
Csak utóiratként mondom, hogy környezetvédelmileg viszont érdekes helyzetet lehetne teremteni, ha mindaddig kellene fizetni azt a bizonyos havidíjat, amíg a fogyasztó vissza nem szolgáltatja az eszközt. Nem sok gép kerülne a parizer mellé a kukába, az biztos.
[...] És mi lett ebből? “Csajjal eladni…” Márminthogy minden ennek köszönhető, semmi másnak. Csöcs-pina-celeb. Világos.