Doransky, Longhand, Buddha

| kategória: etc | | 2 komment

Észrevetted már, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai általában a 60+ korosztályba tartoznak? Nos, a jelenség oka hasonló ahhoz, amit a minap Doransky fejtegetett: minél jobban benne vagy, annál kevésbé mondhatsz kritikát a rendszerről. (= Ha kritikát mondasz, nem leszel jobban benne.)

A poszt kapcsán egy levél jutott eszembe, melyet egy durvabulvár-kritikus cikkem után kaptam egy bulvárújságírótól. Részlet.

Szerintem egyszerűen csak nem elegáns szakmán belül egymás fejére szarni. […] egy dolog mindenütt alapszabály volt: nem fikázunk, nem bírálunk kollégákat, más lapokat az újságban. Soha! Ez a nagy különbség a gátlástalan bulvár és bulvártól elhatárolódók között.

Azt hiszem, hogy kommentálni nem szükséges a fenti sorokat, melyek részben megválaszolják Longhand a témában feltett “Vajon a magyar webes szakma tisztább, mint a magyar közélet?” című kérdését.

Amikor nem mondhatsz kritikát, az egyben azt is jelenti: egy bizonyos szint után nem nézik jó szemmel azt sem, ha kérdezel. Nekem egy vallás/egyház is onnan gyanús, amikortól nem lehet tovább kérdezni, mert kizárnak/kiátkoznak. Ellenpélda.

Mivel a tudomány minden felfedezésével egyre buddhistábbá válik, szabadon megkockáztathatjuk a következő kijelentést: még ha lenne is egy pont, ahol a tanítások egyértelműen tévednének és a tudománynak lenne igaza, akkor a tudományban kellene bíznunk. Buddha maga akarná így.

Az idézet egy buddhista tanító Ahogy a dolgok vannak című könyvéből származik (vö. Doransky posztjának címe: Dolgok, amikről nem beszélhetünk).

Mert ha nincsenek igazi kérdések, akkor vajon honnan lennének igazi válaszok? És ha nem várunk igazi válaszokat (vagy itt a rosszabb eset: ha nem igazi válaszokat várunk), akkor egyáltalán miért csináljuk azt, amit csinálunk?

Ha egy társadalomban nem lehet szabadon kérdezni, az diktatúra. Gondolom, ebben egyetértünk. A következtetéseket mindenki vonja le saját vérmérséklete szerint.