tsabeeka web + mobil + média

Közművnéni nullpontnull

Ahol a közművelődés kifejezés elhangzik, nagyon kevés helyen szokott előjönni utána a web szó is. A Közösségek a virtuális térben című szakmai délutánon ez történt. Aki kíváncsi az előadások (nagyon) rövid összefoglalójára, annak ajánlom a #bekeskonf hashtaget: a 25 twittemből kb. kihámozható a lényeg. Az előadók sorban @doransky, @kulcsi és @koszecz voltak. Az ő előadásuk ismétlése helyett inkább a saját gondolataimat tenném a témához. A végén némi gyakorlati kezdeménnyel.

Szóval közművelődés és a web. Ahogy azt @koszecz nagyon találóan megfogalmazta: miközben már-már a web 2.0 is túlhaladott, a közművelődési intézmények nagyobb része még a web 0.2-nél tart. Én ezt egészen odáig vinném el, hogy nagyobb része = 99 százaléka. Mire gondolok? Tanácsadóként rendszeresen belefutok olyan szerkesztői/értékesítői gyorskérdésekbe, hogy “Átküldtek PPT-ben egy meghívót, és ragaszkodnak hozzá, hogy rakjuk fel. Tudom, hogy gáz, de mit csináljunk?” (Extrém eset ugyanez 8-10 megás PDF-ben.) Az első reakcióm ilyenkor a “töröljétek a mailt” szokott lenni. A közművelődési intézmények általában itt tartanak, ők azok, akik kiküldik ezeket a meghívókat. Néhányan még ki is kérik maguknak a reakciót, hiszen ők _használják az internetet _, ami persze szó szerint igaz is – csak sajnos valóban a 0.2-es értelemben. Üdítő kivételnek számít például az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár a maga Veszíts el egy könyvet!-szerű projektjeivel.

Emellett létezik egy-két  ilyen szakmai szerveződés, mint ez a szakmai délután is volt, amikor valakik érzik, hogy lépni kellene, sőt még az irányt is belövik, hogy merre. No de mégis, milyen utakon, hogyan? Vajon hány fecske csinál majd nyarat, és ami fontosabb: hogyan lesznek végre fecskék ezek a fecskék? Nehéz válaszolni.

A fecskeséghez nyilvánvalóan kell valamiféle tanácsadó, aki segíteni tud a (ki)képzésben. És kell még egy olyan vezető, aki nem csak megbízza őt, de aztán hagyja is dolgozni, nem szól lépten-nyomon bele.

De mit tehet egy tanácsadó a konkrét közműves helyzetben? Ami biztos: kényszerrel nem működik a webesítés. Többször is tapasztaltam már, hogy a webtudatosság érdeklődés hiányában mindig elmarad, akárki akármilyen szankciót helyez kilátásba az adott jóembernek. (Az újságíróknál sem megy ez, sok printes mindig is printes marad.) Még ha a havi pár órában támadó tanácsadó díját ki is tudja fizetni egy ilyesmi intézmény, ez önmagában kevés a boldogsághoz, hiszen neki nem az operatív megvalósítás a dolga. Gondolkozhatnánk persze ügynökségekben meg hasonlókban, de maradjunk inkább a mai magyar valóság talaján.

Szerintem:

1. Meg kell találni közművelődési intézményekben és civil szervezetben azokat az embereket, akiket kellően nyitottak tartunk erre. Lehet, hogy még csak kapizsgálják az egész internet dolgot, és az is lehet, hogy olyanok közt kell szétnézni, akik az adott intézményben eddig egyáltalán nem “közönségkapcsolatokkal” foglalkoztak. (Ez egyébként a médiabéli tapasztalataim szerint sokszor inkább hatalmas előny, mintsem bármiféle hátrány.) Sokszor elég, ha csak az emberek kérdéseire figyelünk, abból ugyanis már nagyon sok lejön.
   
2. Meg kell értetni, vagy legalább el kell fogadtatni az adott szervezet vezetőivel, hogy nem, nincs abban semmi kétségbeejtő, hogy a Józsi egész nap csak a Facebook, a Twitter és az iWiW előtt ül. Neki ugyanis ez a munkája – és a következő kérdést megelőzvén: igen, ez is egy munka. Sőt, egyáltalán nem könnyű munka, ha valaki valóban jól, hatékonyan szeretné csinálni. Az igaz, hogy ez nem ad napi 8 órányi munkát per intézmény, de átlag 1-2 órát egészen biztosan. (És ne feledjük: nem csak a terjesztés beindítása a feladata – hiszen eleve már úgy kell kitalálni is a terjesztendő anyagot, hogy érdekes lehessen.)

Így elsőre ennyi. Nem sok ez, de úgy gondolom, hogy ha ebben a két lépésben előrébb tud jutni egy intézmény, akkor máris elmondhatjuk: jó pályán mozog. És ha sikerül, akkor meglesznek az első fecskék.