Azzal együtt, hogy az Extreme Digital facebookos oldalán végzett kutatás nem reprezentatív, én nem nagyon olvastam mostanában ekkora (1200 fő) magyar mintával készített felmérést, így szerintem sok szempontból érdekes. Például azért is, mert nemcsak az okostelefonokra koncentrál – ahogy mostanában szokás –, hanem a teljes mobilpiacra. Nem fizetett reklám, de szerintem, ha már megcsinálták a mérést, akkor megérdemlik, hogy ne színezzem le a logójukat.
Sokunk meghatározó élményét jelentette anno a lapozgatós könyvek korszaka. Amerikában 1980-ban indult a Fighting Fantasy nevű őrület, amely mögött az itthon is sokaknak ismerősen csengő szerzőpáros, Steve Jackson és Ian Livingstone áll. A hazai kínálatot főleg a KJK, azaz Kaland-Játék-Kockázat logóval kiadott könyvek határozták meg. A sorozat magyar nyelvű köteti eredeti és rajongói fordításban is letölthetők, de született a témában hivatalos Fighting Fantasy iPhone app is.
A játékkönyvek műfaja iránt rajongók a Kindle Store kínálatából is csillapíthatják éhségüket: 38 ilyesmi könyv kapható, angolul, 5-10 dolláros áron. Alább pedig néhány jól sikerült YouTube játék. Ezekhez szintén nem árt angolul tudni, de elég alapszinten is.
Street Fighter – Az elsőre viccesnek hangzó gondolat “Street Fighter játék a YouTube-on? Nanee!” tényleg vicces, és a nyitóvideó közel 8 milliós nézettsége alapján más is annak találta. Első körben az ellenfelünket választhatjuk ki, aztán pedig a bal sávban lévő betűkre kattintva azt, hogy éppen milyen rúgást/ütést szeretnénk alkalmazni. A kontrollerként szolgáló betűk csak akkor kattinthatók, ha épp villognak, akkor viszont igyekezzünk valamelyik támadási mód kiválasztásával, mert késlekedésünk esetén lemaradunk a lehetőségről, ellenfelünk pedig betámad.
Deliver Me to Hell – A mostanában népszerű zombis témát dolgozza fel. A nyitóvideó 2 milliónál is több megtekintése alapján ez lehet az egyik legnépszerűbb játék.
The Time Machine – Vissza kell juttatunk hőseinket a munkahelyükre, még mielőtt a déli meeting elkezdődne.
A Facebookkal vagy az iWiW-vel ellentétben a kapcsolati háló minőségének maximalizálására törekszik a Path. Az egyik alaptételük szerint egy embernek maximum 50 barátja lehet, ekkor a legigazibb a kapcsolati háló. Tulajdonképpen ennyi a Path lényege: az ismeretségi kört az 50 legfontosabb emberre szűkíteni, a megosztandó dolgokat pedig a személyes információkra, egészen pontosan földrajzi helyzetre, a mobilos alkalmazással készült képekre és a melléjük írt szövegre redukálni. A projekt mögött olyan emberek állnak, mint a Facebook, a PayPal, a Google volt vezető munkatársai, vagy éppen a 6 millió twitteres követővel rendelkező Ashton Kutcher.
A Path ötletét egy tudományos elmélet adja: az Oxfordi Egyetem antropológusa, Robin Dunbar kutatásai (PDF, 4.2 mb, angol) szerint az emberi agy 150 személyes kapcsolatra képes odafigyelni. Általában max. 5 embert tartunk számon legjobb barátaink közt, 20 személlyel tartunk fenn rendszeres kapcsolatot, az 50 fő pedig az igazán személyes kapcsolati háló felső határa. Ez a legtágabb kör jelöli azon embereket, akikben megbízhatunk, akiket így vagy úgy, de eléggé fontosnak tartunk.
Amiért szerintem ez az egész érdekes, az nem is a konkrét Path, nem is a mögötte álló elv, hanem annak következményei. Elsőre azok a Star Trek epizód jutottak eszembe, melyekben az éppen meglátogatott idegen kultúra tagjai a legkisebb dolgokban is mindig őszinték egymással, minden gondolatot elmondanak, nincs “jóindulatú elhallgatás”. Ezekben a részekben ez a szemléletmód komoly problémákat okoz az emberi kapcsolatok lazább formáinak sok esetben jóindulatú elhallgatásokra alapuló viszonyaiban. Bennem a következő kérdések merültek fel:
Az 5 legjobb barát viszonylag könnyen meghatározható. De vajon fel tudja-e reálisan mérni az ember az 50 legfontosabb barátját/ismerősét? Egyáltalán ki milyen szempontok alapján dönt? Vannak-e általánosan meghatározható elvek?
Milyen érzést válthat ki valakiben, ha “betelik” az 50-es listája? (Szorongás, aggódás, hogy mit gondolnak az így már visszautasítandó többiek?)
Milyen érzés a kapcsolatot magában többre értékelő visszautasított félnek megtudni, hogy a másik ember számára ő mégsem olyan fontos, mint azt hitte?
Vajon könnyebben igazolunk vissza valakit 20-nál és több gondolkozás után 47-nél járva, amikor már csak 3 “szabad hely” van?
Mi történik, ha jön egy újonnan megismert vagy frissen regisztráló 51. ember, akinek szükségszerűen ki kell túrnia valakit, hogy beférjen? Milyen érzés ez a törlőben (lásd a fenti szorongást) és a törölt illetőben?
Növelik-e az online közösségi hálózatok egy-egy ember Dunbar-számának átlagát? (Itt a 150-es körre gondolok, nem az 50-re. A válasz egyébként szerintem az, hogy igen, növelik.)
Te le tudnád 1-2 órán belül – neked is fájó sértődések nélkül – 50-re szűkíteni a facebookos ismerőseid körét? Ha 50-re nem, akkor mennyire? 15-re? 100-ra?
Kb. 2008 óta mindig elhangzik, hogy az aktuális év lesz az e-könyvek éve, amikor majd margarin helyett is e-könyvet teszünk a kosárba. Azt hiszem, így novemberben kijelenthetjük: még az idei év sem ilyen. A karácsonyi szezon azonban már igen gyanús, valami nagyon készül. Nem állítom, hogy most hirtelen bekövetkezik a margarinos esemény, de valami beindulni látszik, még itthon is.
Világszerte a lélektani határon áll az e-könyvolvasók ára. Gondolok itt például az egyik legkomolyabb gépre: az Amazon Kindle 139 dollárba kerül, ami ráadásul Magyarországon is 160 dollárra (kb. 32 ezer forintra) jön ki, mivel az Amazon magára vállalja a járulékos költségek jelentős részét (vám + ÁFA). Ez az összeg pedig már sokakat komolyan elgondolkodtat. (Nem reprezentatív, de az elmúlt napokban Twitteren is elszaporodtak a Kindle-vásárlást jelző magyar twittek, illetve a Google Trends nemzetközi vonala is egyértelmű irányba mozog.)
Szerintem olvasáshoz praktikusabb a könyvolvasó, de a célra a táblagépeket preferálóknak jó hír, hogy a 150-220 ezres iPad és a Galaxy Tab után feltűnt egy sokkal barátságos árcédulával ellátott minőségi újdonság, az Archos 70, amely modellszáma egyúttal a hazai árplafonjára is utal (persze ezresekben). Keresem a trükköt az androidos masinában, de sem a specifikációban, sem a videótesztben nem nagyon találom, így elég jó vásárnak tűnik. (Vonatkozó színvonalas szoftverből sincs hiány Androidon, elérhető a Kindle, az Aldiko, az FBReader, a Kobo, a Nook, stb.)
A bestseller listákat 1935 óta publikáló New York Times bejelentette, hogy jövő év elejétől immár az e-könyveket is rangsorolja, csakúgy, mint a Los Angeles Times vagy a USA Today. Mindezt azért teszik, mert több nagy kiadó is jelezte: eladásaik több mint 10 százalékát már e-könyvek teszik ki. Az NYT közleményében szereplő adat szerint a tavalyi év első kilenc hónapjában mért 105.6 millió után az idei év hasonló időszakában már 304.6 millió dollárt költöttek e-könyvekre az amerikaiak.
Itthon a Galaktika magazin két novellával már be is indította e-könyvesboltját, de az SFportal is nagyon készül egy napokon belül várható nyitásra. Bár nem e-boltos hírmorzsa, de magyar vonatkozású: úgy hallottam, hogy az egyik hazai webes-könyves fellegvár, a Moly környékén is várhatók e-könyvekkel kapcsolatos apróságok.
A CEMP Sales House a Gemiusszal közös Kattintó Klikk kutatásában azt nézte meg, hogy valóban jó-e a hirdetőnek, ha csak az üzenetére kattintók után fizet egy display (szakköznyelven szólva banneres) kampányban, vagy az átkattintás (CT, click-through) és a kampány tényleges eredményessége elválik egymástól. Mindezt ráadásul itthon, 876 kampányban vizsgálták, így az eredmény nem egy távoli, sokcsillagos ország felhasználóit nézve releváns.
A most következőket érdemes lenne a hazai kkv szektorba tartozó, kevésbé tudatos, de sokszor azért nagyhangú (cég)vezetők orra alá dugni.
A hirdetésekkel találkozó 15 évnél idősebb hazai internetezők kétharmada egyáltalán nem kattint display hirdetésekre.
A kattintások 64%-áért a hirdetésekkel találkozók maroknyi része, 10%-a felelős.
A gyakori kattintók között átlag felett képviseltetik magukat a kereskedelmi szempontból kevésbé fontos legfiatalabb és legidősebb, általában alacsonyabb végzettségű és Esomar státuszú felhasználók.
A kevés kattintó közel fele egy hónapban csak egy alkalommal kattint hirdetésre, azaz csupán egyetlen kiadvány egyetlen kampányának valamely kreatívjára reagál ilyen módon.
A kutatás eredményei azt mutatják, hogy azok a hirdetők, akik csak a kattintásokra optimalizálnak, figyelmen kívül hagyják a nem (vagy csak nagyon ritkán) kattintó felhasználókat, akik pont a magasabban képzett, magasabb vásárlóerővel rendelkező többségbe tartoznak. (Nem mellesleg a netezők elsöprő többségét teszik ki.)
Egy bannert lekattintóból nem biztos, hogy vásárló lesz, miközben fizetni biztosan kell érte. A hirdetés az elsöprő többséget adó többieknél viszont nem feltétlen a leghatékonyabb, hiszen a kattintókra van kitalálva. Másként úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a CT mint mutató sokszor mást mér, mint amire a hirdető igazából kíváncsi lenne. Merthogy, ahogy a kutatás is megállapítja, a hirdetőnek az az igazi célja, hogy vásárlása ösztönözze a célcsoportját, vagy építse márkáját, kattintással vagy anélkül.
A Facebookkal vagy az iWiW-vel ellentétben a kapcsolati háló minőségének maximalizálására törekszik a 
Kb. 2008 óta mindig elhangzik, hogy az aktuális év lesz az e-könyvek éve, amikor majd margarin helyett is e-könyvet teszünk a kosárba. Azt hiszem, így novemberben kijelenthetjük: még az idei év sem ilyen. A karácsonyi szezon azonban már igen gyanús, valami nagyon készül. Nem állítom, hogy most hirtelen bekövetkezik a margarinos esemény, de valami beindulni látszik, még itthon is.
A CEMP Sales House a Gemiusszal közös Kattintó Klikk kutatásában azt nézte meg, hogy valóban jó-e a hirdetőnek, ha csak az üzenetére kattintók után fizet egy display (szakköznyelven szólva banneres) kampányban, vagy az átkattintás (CT, click-through) és a kampány tényleges eredményessége elválik egymástól. Mindezt ráadásul itthon, 876 kampányban vizsgálták, így az eredmény nem egy távoli, sokcsillagos ország felhasználóit nézve releváns.