Teljes nyugodtsággal dőltem hátra, amikor még a múlt héten megrendeltem tőlük egy karácsonyi ajándékba szánt terméket, amelyikről készletinformációban direkt ki is volt írva, hogy van még belőle 5 darab. De nemrég szóltak: hiába tűnt úgy, hogy van, igazából nincs. Merthogy egy termékkód alatt több terméket is mutat a webshopjuk. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy mondjuk 17 terméknél látszik az a készletinformáció, hogy van belőlük 5-5, de igazából összesen van belőlük 5, például csak az egyikből.

Mivel ezt így el is mondták nekem telefonon, teljesen egyértelmű, hogy nem egy egyszeri, kivételes eset miatt meghiúsult rendelésről van szó, hanem “ilyen a rendszer”, és “még nem sikerült megoldani”, hogy más legyen. Ez az üzemszerű működés, gyakorlatilag teljesen véletlenszerűen van vagy nincs egy meglévőnek jelzett termékből. Ezt pedig úgy hívják, hogy a fogyasztó megtévesztése.

Nem kártérítést és nem is esdeklést vártam volna (a bocsánatukat egyébként sem tehetem a fa alá), csupán azt, hogy segítsenek megoldani a problémát, amit okoztak. Hogy hogyan? Honnan szerezzenek be hirtelen egyet a raktáron nem lévő termékből? Azt nem tudom, de nem is az én dolgom tudni. Ha sikerült volna, akkor is megírtam volna ezt a posztot, csak egész mást üzenne.

Mennyiség. Az App Store hivatalosan is 500 ezer alkalmazás fölött tart, míg az Android Marketről régebbi hivatalos adat van csak, most 3-400 ezer közt járhat. Na, ez az, ami nem számít. Nem számított már akkor sem, amikor az Apple-rajongók még a számra verték a mellüket, és nem számít most sem, amikor az egyre közeledő biztos előzést látva az androidosok szája nyílik meg jobban. Mindkét mennyiség beláthatatlan, emiatt egyik store sem jobb a másiknál.

Minőség. Ez a tényező viszont már számít. Az Android Marketen jóval nagyobb az ingyenes appok aránya, de ez egyben azt is jelenti, hogy több a rossz. Én is sok ingyenes alkalmazást használok, de egyértelműen azt tapasztalom, hogy inkább megéri 2-400 forintot fizetni valamiért (vagy kivárni az ingyenesre akciózós napokat), mint az ingyenes appokban kerülgetni a reklámokat és/vagy bugokat. Nagyon kevés az olyan alkalmazás, amelyik mindenféle leakciózás nélkül ingyenes, mégis odaüt. (Tehát még egyszer: van, csak kevés.)

Biztonság. Na, ez az a pont amelyiknél az App Store mindent visz, még akkor is, ha néha-néha esetleg túlzott is ez a biztonságérzet. Az Android Marketre ellenőrizetlenül kerülnek fel az alkalmazások, utólag pedig leszedik, ha rájönnek, hogy baj van. Ezzel szemben az App Store-nál előzetes a kontroll. Esetemben ez azt jelenti, hogy míg az Android Marketből történő apptelepítéshez biztonsági útmutatót tartok szükségesnek, az App Store-ból való telepítgetést – biztonsági szempontból legalábbis – válogatás nélkül ajánlom. És ez nem csak elméleti dolog, magamon is tapasztalom, hogy sokkal bátrabban próbálom ki az Apple boltjában egy-egy ismeretlen fejlesztő új szoftverét, mint Androidon. Androidosoknak ajánlom majd az Amazon Appstore-t, ha éppen megint elérhető lesz itthonról, ebből a szempontból jobb a nagy Marketnél.

Kompatibilitás. Az Android Market legzavaróbb mondata a “This app is incompatible with all of your devices” – főleg akkor, ha az ember kezében éppen az aktuálisan legnek számító androidos gép, például egy Samsung Galaxy S II van. Az App Store-ban én még nem találkoztam olyan alkalmazással/játékkal, amelyik ne futna az Apple aktuálisan legújabb gépén.

Akciók. Lehet, hogy én nem figyelek eléggé, de úgy látom, hogy iPhone-ra és iPadre jóval többször vannak jóféle leárazások, mint Androidra. Éppen ezért nem is kell mindig egy kiszemelt, de nem sürgős alkalmazást rögtön megvenni, célszerű várni az ünnepibb eseményekre. Ilyen úgyis kb. havonta van: iskolakezdés, Halloween, Black Friday, karácsony, újév, húsvét, nyári szünet kezdete, stb. Ilyenkor akár 80-90%-kal olcsóbban, netán teljesen ingyen is hozzájuthatunk a kiszemelt apphoz.

Az a helyzet, hogy némi hiba csúszott a wifi tervezésébe, a készülék wifi antennájával ugyanis két probléma is van. Egyrészt gyengébb a HTC Desire-ben lévőnél, másrészt pedig a készüléket életszerűen tartva ugrik egyet a jelerősség – lefele. Az iPhone 4-es antennagete-hez hasonlóan itt is igaz: ettől még általában teljesen jól használható a telefon wifije. De egy nagyobb terület routertől távolabb eső felén nem mindig érjük el a wifit.

Biztosan sokaknak pont ez jön be, de nekem nem szimpatikus a beépített feladatkezelő viselkedése, ami rossz értelemben fogja vissza a multitaskinget. Amint elhagyok egy alkalmazást, keményen kilövi. Néha futva maradnak bizonyos appok, de akkor sem sokáig. Én márpedig bizonyos alkalmazásokat – jelesül az Auto Ring nevűt – igenis szeretnék futva hagyni, de erre egyre kevesebb reményt látok. Még egyszer: sokan pont ezt szeretik, hiszen így garantáltan nem fut semmi feleslegesen, valószínűleg ez csak nekem probléma. Ha már ilyen a kezelő, jó lenne legalább valami kivétellista rá, ahol megadhatom azokat az alkalmazásokat, melyeket sosem szabad kilőnie. (A Google, Facebook és ilyesmi, tehát a szinkronizációban bekapcsolt fiókok a beállított időnként természetesen frissítenek.)

A Samsung ilyen-olyan hubjait teljesen feleslegesnek érzem. A Game, a Music, a Reader Hub nem olyan szinten állnak, amilyenen én használni szeretném őket. Ami érdekelne, az a Social Hub, de ez továbbra is az első tapasztalatokban jelzett módon működik, illetve nem működik. Bár kb. két hete nem próbáltam, de nem gondolnám, hogy elvárható lenne egy felhasználótól a több héten át tartó sikertelen próbálkozások utáni további erőltetés. A Samsung hardveresen nagyon jól összerakta a készüléket, a processzor tényleg kiváló, az 1 giga RAM ütős, a Super AMOLED pedig gyönyörű (bár bizonyos esetekben, sok túl világos terület esetén kissé vibrál.) Szolgáltatásokban viszont, hát… Ami jó benne, az inkább a Google sajátja, nem pedig a Samsungé, eltekintve mondjuk egy-két multitouch gesztustól.

Make no mistake, továbbra is egy nagyon jó telefonról, szerintem a legjobb androidos mobilról van szó – nem véletlen veszik milliószámra. De a kép a most leírt dolgokkal együtt kerek.

Úgy látom, hogy aki ma egy igazán jó és értékálló csúcskategóriás telefont szeretne venni, annak két választási lehetősége van: iPhone 4 vagy Samsung Galaxy S II. Ebben a posztban összegyűjtöttem mindazt, ami az SGSII-t erre a rövid listára engedi.

Az erő

Kakaó: két mag, 1.2 GHz, 1 GB RAM. Amikor tavaly sorra jöttek ki az 1 GHz-es készülékek, néhányan azt kezdték el fejtegetni, hogy fölötte már csak erőfitogtatásról lesz szó, nem biztos, hogy értelmesen kihasználható ennél nagyobb lóerő. Ez persze kicsit olyan, mint amikor az 10 gigás merevlemezről hitte az ember (gyerekként), hogy na ez aztán sosem fog megtelni. Hát megtelt, nekünk meg megjöttek a dual-core mobilok, azon belül is az 1 GHz-es mezőny fölé emelkedő 1.2-es Galaxy S II. És ne gondoljuk, hogy néhány hónap múlva a legütősebb androidos játékok nem tudják majd kihasználni az erőt.

16 GB. A Desire használata után el nem tudom képzelni, hogy egyes gyártók hogy mernek kiadni 2011-ben 4-500 megás belső tárhellyel androidos mobilt, amelynek kb. fele-kétharmada szabadon használható. Lehet, hogy 2 éve ez elég volt, ma már a mindennapi apphasználatra is rossz hatással lehet. És nem kell itt több tucat HD játékra gondolni, elég néhány Flash, Google Maps és hasonló alkalmazás, amely egyrészt 10+ megás, másrészt gyárilag nem lehet egy részét sem SD-re áthelyezni. Jó ez a 16 giga, na.

A kijelző

4.3 col. Talán az egész posztban ez a legszubjektívabb érv. Valakinek ez a méret már túl nagy, nekem határozottan tetszik. Sokkal élhetőbb, böngészésre, játékra, YouTube-bámulásra, és 4.3 colon már elég jól lehet olvasgatni is. (Kindle-élményre azért ne számítson senki, de nem a méretkülönbség miatt.) Biztosan fogni még tanulni kell, de nem vészes.

Super AMOLED Plus. Amekkora élményt jelentett egy sima LCD után a Desire AMOLED-je, legalább ennyire nagy váltás a Super AMOLED Plus. Nem szeretnék technológiai leírást idecitálni vagy számháborúba belemenni, a lényeg, hogy ez a kijelző üt. Meg lehet nézni fotón is, de élőben az igazi. Ja, nem mellesleg az LCD és az AMOLED után ezzel a kijelzővel a mobil végre tényleg használható marad közvetlenül rátűző napfényben.

Gorilla Glass. A strapabíró üvegről készült videók közt van egy különösen hatásos. Nem akarnám tollal ütögetni a telefont, de azért jó érzés, hogy fólia például biztos nem kell rá ahhoz, hogy megvédjem a kisebb karcolásoktól.

A gyártó és a garancia

Samsung. Nem valamiféle fetisizmus áll a dolog mögött, sok más jó gyártó is van, de az utóbbi időben a Samsung bizonyított: Google-féle kényszerítés nélkül, saját jól felfogott érdekében odafigyel a telefonra, frissíti a szoftvert. Az elmúlt egy évben ez az LG-re és a Sony Ericssonra például kevésbé volt jellemző.

Samsung Magyarország. Egyrészt a Samsung dobta piacra az első magyar nyelvű androidos telefont (Galaxy Spica), másrészt pedig van itt egy Samsung Apps bolt, amelyből már a fizetős Market hazai megnyitása előtt lehetett prémium appokat venni. Bár más-más okok miatt, de mindkét dolog inkább szimbolikus jelentőségű, szerintem elég jó bizonyítékai annak, hogy a Samsung nem a “ja, meg vannak még ők is” kategóriába tartozónak tekinti a magyar felhasználókat.

2 év, 2 hónap letöltendő. A telefonra kapott 2 éves garanciára a termék beregisztrálásával további két hónapot kapunk. És még egy prémium szolgáltatást: ha gond van a mobillal, akkor küldik érte a futárt, igyekeznek 1-2 napon belül megjavítani, majd szintén futárral visszaküldik – mindez ingyen jár a prémium kategóriába tartozó Samsung mobilokhoz.

Az apró hiba

Egyetlen dolog zavar, habár ez nem konkrétan a készülékben. A Samsung Social Hub facebookos része kissé iWiW (azaz lassú és nem üzembiztos). Mondjuk sokáig nem is bíbelődtem vele, a TweetDeck + Facebook kombó magabiztosan teszi a dolgát.

További tesztek

Mindez addig tartott, amíg be nem kapcsoltam a készüléket. A Windows Phone 7 szexi. A bejelentés óta keringő képeken és videókon is szép a felület, de élőben még meggyőzőbb. Tessék csak bemenni a legközelebbi T-Mobile üzletbe és megnézni. Itt hívnám fel minden érdeklődő figyelmét arra, hogy a WP7 tényleg más. Ez most nem marketinges megjegyzés volt, hanem egy figyelmeztetés: készülékvásárlás előtt mindenképpen érdemes élőben próbálgatni, ízlelgetni.

Ahhoz, hogy a WP7 szexi lehessen, jól jön a Samsung saját SuperAMOLED kijelzője is. A fekete valóban fekete, így a default sötét háttér esetében nem megállapítható, hogy hol ér véget a kijelző(n lévő szoftver) és hol kezdődik a készülékház. Emiatt még nagyobbnak tűnik az amúgy is méretes képernyő. A fényességre, színekre nem lehet panasz, élénk és élő az egész kijelző, amely egyébként a hagyományos AMOLED-nél 20 százalékkal kevesebbet fogyaszt. Sőt, ami még jobb, egy Gorilla Glass réteg is van benne, így ellen- és főleg karcállóbb, mint egy sima mobilkijelző.

Az általam használt HTC Desire sok tekintetben megegyezik az Omnia 7-tel, de a hasonlóságok csak papíron állnak, amíg a specifikációs listákat nézegetjük. Összhatás tekintetében a fém ház, valamint a 4 colos SuperAMOLED kijelző (mérete és minősége) miatt jóval többnek érezzük az Omnia 7 hardverét.

A nézegetés után el is kezdtem a mobil belakását, ami nem volt bonyolultabb, mint az androidos, Sense felületes Desire esetében. Néhány hitelesítő adat megadása után máris ott figyelnek a kontaktjaink, ráadásul szerencsére nemcsak a microsoftos Live ID-t kezeli a WP7, hanem a Google és Facebook fiókjainkkal is gyorsan, precízen összhangba kerül. Az Desire ezen a téren annyi pluszt nyújt, hogy automatikusan megpróbálja összefésülni a több színtéren jelenlévő ismerőseink adatait. Ez a WP7-ben nem túl jól teljesített az erre való automata törekvés, és több száz ismétlődés esetén bizony nem túl vicces a kézi párosítás.

Mivel a Twitter nincs az új Windows-ba csatolható szolgáltatások közt, lehúztam a Marketplace-ről a hivatalos appot. (Megjegyzés: a Marketplace igénybevételéhez a Live ID megadása után semmi bonyolultat nem kellett tegyek.) Itt rögtön megtapasztaltam, hogy vagy az alkalmazás vagy a WP7 miatt, mindenesetre a Twitter app második indításakor sikerült megfagyasztani a telefont, ami pár másodperc várakozás után teljesen újraindult. Ha a WP7 hibája volt, azt ugye értjük, hogy miért baj. Ha a Twitter appé, az pedig azt sejteti, hogy mégsem annyira figyelnek rá, hogy csak a tökéletesen megírt alkalmazásokat engedjék a Marketplace-re. (Főleg, hogy egy igencsak kiemelt jelentőségű appról van szó). Erre nem egyetlen hibából következtetek, az Engadgetnek is meggyűlt a baja az alkalmazással.

A második dolog, amit rögtön kipróbáltam az Omnián, az a böngészés volt. Hát, hát… Be kell vallanom, hogy a valamennyire Flash-képes Nokia 5800 és főleg a teljesen Flash-képes Desire után nem túl jó érzés meg nem jelenített elemektől hemzsegő oldalakat nézegetni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg lesz majd Flash a WP7-en (vagy mégsem?), de egyelőre csak azt (nem) tudom értékelni, ami van, nem pedig azt, ami lesz vagy lehetne. Az IE7 és IE8 közé sorolt böngésző egyébként önmagában nem rossz, de a Desire-m precízebben és szebben jeleníti meg a lapokat, összességében még kisebb kijelzővel is sokkal jobb rajta a böngészés.

A legnagyobb problémám talán az a WP7-tel, hogy túlságosan kötött. Kihangsúlyoznám: számomra, Android után. A Marketplace-ről hiányoznak az olyan okosságok, mint például az Auto Ring. Attól tartok, hogy ilyen szinten való rendszermódosítást soha nem fogunk látni WP7 alatt.

A csütörtöki bemutató után költői kérdésként hangzott el, hogy a demózás alatt érezte-e valaki a multitasking hiányát. Én akkor tényleg nem éreztem, a mindennapi használat során viszont határozottan igen. A vissza gombbal való “végtelenített” visszalépkedés számomra egyáltalán nem adta a multitasking érzését, nem egyszerűsítette a navigálásomat, sőt néha kifejezetten zavaró volt.

Az első érintésektől számított 2-3. napon elillan az újdonság ereje. Viszonylag sokrétű próbálgatás, pár nap aktív használat után (és egy Desire mellett) azt érzem, hogy jelen formájában (!) olyan a Windows Phone 7, mint a zsiráf. Szép, szép, de otthonra nem kéne.

[A Samsung Omnia 7 tesztkészüléket a Microsoft Magyarország biztosította. Köszönöm!]

Szerepel benne például egy 17 éves lány, akiről megtudhatjuk, hogy lényegében a pénz miatt szeretne orvos lenni. (Tanulság: 8-9 év múlva csak óvatosan a rendelőben!) Aztán ott van az elmondása szerint genetikusnak készülő srác: “lemaradtam a tudományegyetemről egy ponttal, és akkor úgy döntöttem, hogy mindenki bekaphatja”.

A magyar mobilszolgáltatók eddigi reklámjai közül kb. mindet megcsúfoló filmmel a djuice lesüllyedt egy olyan szintre, hogy a teljes sikerhez valószínűleg csak a szolgáltató színére utaló “Fika” fantázianevű díjcsomag és a szombat esti kedvezményes telefonálást kínáló “Bebasztam, bazzmeg” tarifa hiányzik.

Szóval a djuice által működtetett kedvezményrendszer valóban ügyes ötlet, azt már nem igazán értem, hogy kinek szól a mögé erőltetett kampány és mi is a pontos üzenete. Most tényleg tízezreknek kellene elhinniük, hogy a szórakozóhelyeken ingyen adott mogyoró beetetés, de egy mobilszolgáltató nem szeretné, ha hónap végén minél többet fizetnének be neki? Vagy akit nem vesznek fel, az legyen djuice-os? Akit meg felvesznek, az szimplán csak kapja be?

Először is válasszuk ketté a témát: az egyháznak kell egyfajta belső kommunikációt folytatnia (nem feltétlen az egyházszervezetre értve, hanem a hívei mindennapjaiba belefonódva – a következőkben ezt fogom érteni a “belső” kommunikáció alatt); másrészt pedig kifelé, a társadalom nem hozzájuk kötődő része felé is tudnia kell kommunikálni értékeit, illetve egyáltalán saját magát.

A Magyarországi Evangélikus Egyház belső központi kommunikációja alapvetően jól működik. Tudomásom szerint ennek főbb csatornái a következők:

• Evangélikus Élet – nyomtatott hetilap
• Evangélikus.hu – az egyház hivatalos, portálszerű honlapja
• Fraternet – levelezőlista

Az elsővel és a harmadikkal itt most nem foglalkoznék, hiszen ezek annyira belső csatornák, hogy az egyházhoz szorosabban nem kötődőkhöz el sem érnek. (Nem is céljuk.)

Az Evangélikus.hu már egy érdekesebb dolog. Az egyház az oldalt láthatóan belső kommunikációra használja, és valószínűleg erre a célra meg is felel. (A komoly usability-gondokat és webidegen megoldásokat most tegyük félre.) Az egyház értékeinek közvetítésére már alkalmatlan az oldal, hiszen a nem kifejezetten az evangélikusok iránt érdeklődő olvasó nem nagyon talál számára érdekes tartalmakat; nincs olyan, ami a világit “behúzza” a szájtra. Ez egyáltalán nem lenne baj, ha lenne erre más csatorna/megoldás.

A probléma pedig itt kezdődik, hogy jelen esetben nem nagyon van. Pedig azt hiszem, hogy a hívek számában nem feltétlen és nem közvetlenül mérhető társadalmi presztízs el-/visszanyerése manapság éppen az egyházaknak lenne fontos. Ennek egyik leghatékonyabb közege az internet lehet, ehhez azonban a világiak számára is fogyasztható/érdekes tartalmakkal kell megjelenniük a weben. Na, ez az a szint, ami profi webes szakemberek nélkül már nem megy, maximum néha – a szerencsefaktor miatt – sikerülhet. Az “erre nincs pénz” kérdéskört rögtön rövidre is zárnám: az összes csatorna közül a weben lehet legkevesebb pénzből legtöbb embert leggyorsabban elérni; az emberek szolgálata és saját értékeinek közvetítése pedig nyilvánvalóan “kötelező” feladata minden egyháznak. De a társadalmi presztízsnek, a “na, ez már igen” szervezeti létnek egyébként anyagi előnyei is lehetnek, például a világiak SZJA 1%-os felajánlásai esetében.

Megosztók és megosztások: nem elég a jelenlét

Egy klasszikus, itthon szinte szokásos példa: az egyház jelen van a Facebookon, de nem oldalként, hanem személyes profilként. Amellett, hogy ez hozzá nem értésre vall és nem túl elegáns, két komolyabb hátránya is van: a Facebook teljesen érthető okokból 5 ezerben maximálja egy-egy személy lehetséges kapcsolatainak számát. Ergo a most kicsivel 700 alatt járó közösség 5 ezernél mindenképp meg fog akadni, onnantól kezdve pedig kezdhetik majd elölről az egész facebookosdit. A másik probléma a személyes profillal az, hogy nincs statisztikája, így az egyház munkatársainak fogalmuk sem lehet, hogy mennyire hatékonyan efbéznek, kiket érnek el vele, stb.

A beszélgetés során egyébként meglepően egyetértő színpadkép alakulhatott ki rólunk, hiszen kb. mindenben egyetértettünk, csak persze más-más szempontból láttunk rá az egyház+web témára. Már csak az kellene, hogy az a 75 perc és ez a poszt túlmutasson magán, elindítson, korrigálni tudjon online kommunikációs folyamatokat a Magyarországi Evangélikus Egyházban, vagy központi vagy pedig alulról építkező felhasználói szinten. Ez utóbbira minden szempontból remek példa a myLuther, ami némi központi érdeklődés-rátolással biztos, hogy jó kapu lehetne a nem evangélikus, egyszerűen csak beszélgetni szerető fiatalok felé is.

Másrészt viszont úgy gondolom, hogy ezek mellett igenis ki kell menni Facebookra, Twitterre, YouTube-ra, alkalmazásokkal a mobilokra – egyszóval minden olyan helyre, amiket a felhasználói tömegek már eleve használnak, ott vannak, “csak” jól kell megszólítani őket, az elérés potenciálja már adott. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a csatornákra való belépés csak a középkezdés, a gól a konkrét tartalmakon, azok megosztási módszerein és a felhasználókkal való kommunikáción múlik. Nem elég a jelenlét, meg az RSS-befűzésre hajazó kontentkitolás. (Nagyon hirtelen a példa, de mondjuk ilyesmi projekteket egy ekkora egyház is simán tudna YouTube-ra alkalmazni.)

Az internet olykor ellentétben állni látszik a keresztény üzenettel olyan, amilyen a felhasználó

Aminek még örültem az az, hogy az internetet démonizáló, annak az evangélikus erkölccsel  szembemenő mivoltát emlegető hang nem volt a beszélgetésünk alatt. II. János Pál pápa szavait, miszerint az internet “olykor ellentétben állni látszik a keresztény üzenettel, de páratlan lehetőségeket is kínál Krisztus üdvözítő igazságának hirdetésére az egész emberiség számára” csak azzal egészíteném ki, hogy a közhiedelemmel ellentétben viszonylag nehéz olyasmire találjunk a neten, amit nagyon nem szeretnénk elérni.

2007 márciusában, 3 hónappal az iPhone-biznisz beindulása előtt, dobták piacra a Nokia N95-öt, ami szép kis sikert hozott az akkor és (még) most is piacvezető mobilvállalatnak. Ez a modell volt a finnek első GPS-vevővel felszerelt mobiltelefonja. Ezen felül persze bőven volt még benne mit szeretni: 5 megapixeles, akkor igen erősnek számító kamera (Carl Zeiss optikával), WiFi, multimédia funkciók, stb. A Nokia ezek jegyében egy multimédiás mobilszámítógépként marketingelte az N95-öt, amelyből az első évben 10 milliónál is többet sikerült eladni.

Aztán jött az iPhone és ráerősített a RIM. Nem mellesleg feltörőben az LG és a Samsung, illetve az okosmobilok terepén játszó HTC. A Samsung már egészen odáig megy, hogy egy idei konferencián bemutatott prezentációjában a dél-koreai gyártó egy GFK-kutatással alátámasztva úgy becsülte, még idén átveszik az első helyet a legendásan legnagyobb mobilos Nokiától.

Az iPhone OS-t és intuitív felületét dicséri mindenki, az Android pedig a tavalyi év vége óta egész egyszerűen megállíthatatlannak tűnik. A Nokia pedig azon kapta magát, hogy kapaszkodnia kell ebben az új, iPhone-Android világban. Nagyon.

Saját visszaesésének egyik okát a cég természetesen az Appe mobiljában látja – ahogy mindenki más is az iparágban. Mindenki az iPhone-nál jobb mobilt akar csinálni. Éppen ezért a finnek egy valódi iPhone-killer megalkotására kérték fel azt az embert, aki az N95-ért is felelős volt. Anssi Vanjoki 20 éve dolgozik a Nokiának, és bár biztos sok nehéz feladatot kapott már, a mostani kihívás talán az eddigi legnagyobb. Jelenleg az egyik alelnök – ő volt az aki korábban beismerte, hogy elrontották a csúcsmobilnak (és szintén iPhone-killernek) szánt N97-et.

Anssi Vanjoki ezúttal a Nokia N8-ast küldi harcba, annak 3.5 colos OLED kapacitív kijelzőjével (640×360 pixellel), 680 MHz-es processzorával, 256 MB RAM-jával, szokásos érzékelőkkel (gyorsulás, távolság) és GPS-vevőjével. Az N8 igazi nagy villanása – csak picit hasonlóan, mint az N95-ben volt anno a GPS – 12 megapixeles autófókuszos kamerája, Xenon vakuval.

Látnunk kell a probléma mély gyökerét. Beletolhatunk bármilyen telefonba egy 12 megapixeles kamerát, 2010-ben ez mindenképpen jól fog hangzani. Főleg annak, aki szereti a számháborút, aki egy-egy akadozó felhasználói felület miatti bosszankodás közben is képes a specifikációs listával nyugtatgatni magát.

Szóval olvasok az N8-ról jót és rosszat is, de az egész úgyis csak a megjelenés pillanatában dől el – például azon, hogy akkor milyen állapotban lesz az ujjbarátabbnak szánt Symbian^3. Egészen pontosan azon, hogy ráfekszenek-e normálisan a szoftverre, vagy továbbra is szart adnak ki. Ez a becsmérlés rögtön némi magyarázatra is szorul.

Volt nekem egy Nokia 5800-as mobilom. Szerettem. Főleg azért, mert nem használtam még előtte jobbat. Aztán egy idő után kezdett idegesítővé válni pár dolog. Olyasmikre gondolok, mint például az, hogy minden netes kapcsolódás előtt engedélyt kell adjak, ráadásul kétszer. Zavart az is, hogy rendre bele-belefagyott a telefon az Opera Mini & bejövő hívás kombóba.

Utána is érdeklődtem a szolgáltatónál, hogy ha egyszer a Nokia már kiadott 3 frissebb szoftvert rá, miért nem tetszenek legalább egyet átengedni az ácsingózó tulajdonosoknak. Hogy kerek legyen a sztori, elárulom, hogy is megy ez a frissítős dolog, ha szolgáltatófüggő készülékről van szó. A szolgáltató megkapja a gyártótól a friss szoftvert, amit a felhasználók felé való továbbpasszolás előtt saját programozóik átnéznek. Erre egyrészt a kusztomizáció miatt van szükség (saját szolgáltatások, ikonok belepakolása), másrészt pedig hibakeresési célból. Szóval megérdeklődtem a szolgáltatómnál: mi van már? Mit kell ezeken a szoftverfrissítéseken annyit nézegetni?

A nem hivatalos szolgáltatói válasz így hangzott: bár az új firmware-ek tartalmaznak új funkciókat is, annyi bennük az új hiba, hogy inkább át sem engedik őket. Hö. Miért? Mert az ügyfelek nem a Nokiánál fognak reklamálni, hanem a szolgáltató ügyfélszolgálatosainak és szervizeseinek. Ez utóbbi pedig nem csak idő, hanem költség is. Egyébként logikus, ha szolgáltató lennék én is ezt tenném: ha a feljavított szoftver miatti esetlegesen magasabb készülékeladások nincsenek arányban a később várhatóan (jogosan) reklamáló ügyfelek által okozott költségekkel, akkor szó sem lehet az új szoftverről.

Mivel a szolgáltatónak semmiféle üzleti érdeke nem fűződik egy valóban jobb szoftver visszatartásához (sőt, ő is abban érdekelt, hogy az általa forgalmazott mobilok minél jobbak legyenek), így a fenti indoklás valóságtartama elég magasnak tűnik. Emlékeztetőül: az 5800 XpressMusic a gyártó aktuális slágertelefonja, így ha valamire, akkor ennek a modellnek a frissítéseire igazán oda kellene figyeljen.

A másik friss élményem sem sokkal szívderítőbb. Csendben, de előjött a Nokia egy olyan eszközzel, amellyel mobilos fejlesztői tudás nélkül is könnyen létre lehet hozni egy alkalmazást/widgetet. Bár az Ovi app wizard csak béta állapotban van, manapság már ettől is kevesebb problémát várna el az ember, mint amivel szembesülnöm kellett. Első körben rögtön jöttek a kompatibilitási gondok – de egy szavam sem lehet, a gyártó ügynökségének gyors és korrekt közreműködésével ezt megoldottuk.

Most azonban jelezte pár felhasználó, hogy az app nemhogy automatikusan, de sehogy nem frissül, 2 napos tartalmak vannak benne. Ez már ugye nagyobb égés, de “sajnos” nem (csak) a Nokiának, hanem az appot használó cégeknek is, hiszen felhasználóik első körben nyilván őket hibáztatják.

Szóval nem megy itt valami, kérem. Felfogásbéli váltás kellene. Belátni azt, hogy a múltból automatikusan nem lehet jövőt építeni. Belátni azt, hogy szoftveresen komoly gondok vannak. Beismerni, és megváltani a világot – újra.

Nem akarnám túlnyálazni a dolgot, nézzünk inkább pár Twitterről összeválogatott (kb.) idézetet. Ezek önmagukban nem adják vissza azt a hangulatot és teljesítményt, ami miatt ez a poszt megszületett, de akik követték a műsort, azok biztos felvihognak majd egyik-másiknál – ahogy én is, amikor most írom.

• Most megpróbálunk olyan helyszínre kapcsolni, ahol beszél is valaki.
• Éjfélre mindenki tudni fogja az eredményt az interneten szivárgó számokból, kivéve az Országos Választási Bizottság.
• - Találkoztam cseh tévéstábbal is az épületben. – Hát igen, ennyi idő alatt Csehországból is odaérnek a tévés kollégák.
• Most már biztos: az egészet [Török] Gábor találta ki, hogy az ország az ő blogját olvassa.
• Még mindig nem adtuk fel a reményt, és nem tesszük be a Végtelen történet című filmet.

Gergő esti teljesítményével kijelölte a modern magyar hírháttér-műsorok járható és egyben járandó útját.

A szolgáltató Doranskyt kérte fel a helyzet elemzésére és tanácsadásra, ebből született egy “személyes” bejegyzés is. Erre reagált kritikusan Hírbehozó. Az egymással való szakmai szembenállásuk ellenére úgy látom, mindkettejük gondolatmenete ugyanott csúszik félre. Ebből következően csak az ügy egyik felével foglalkoznak.

Doransky az Audi-BMW viccelődős plakátháborúját hozza fel példának, Hírbehozó pedig egy Verizon vs. AT&T csipkelődést. A két ember két példája szerintük arra mutat bizonyítékot, hogy lám-lám, külföldön mennyire bevett dolog az ilyesmi viccelődés, és a Vodafone/Müller Tamás twitteres megjegyzése is csak ilyesmi volt. Szerintem nem. Az utóbbit egy alapvető dolog különbözteti meg a külföldi példáktól: teljesen más a kontextusa.

A “csörögjetek ránk ” egy olyan helyzetben született, amikor a T-Mobile éppen története legkínosabb, 700 millió forintos veszteséget hozó pillanatában próbált valahogy fennmaradni a víz felszínén. Ilyen helyzetben és helyzettel is lehet persze viccelődni, de ebből csak bunkó vicc születhet. Félreértés ne essék, én (is) szeretem a bunkó vicceket! Olyannyira, hogy két kedvenc viccem közül kettő bunkó. Viszont egyiket sem mesélném el egy cég képviseletében.

Az esetre reagálva a Vodafone eltávolította az elkövető Müller Tamást. Úgy gondolom, a szolgáltató ezzel a lépésével nem hibázott – a hibát ugyanis már sokkal korábban elkövették.

Jelen esetből az derül ki, hogy a Vodánál csupán azért használták eddig a Twittert, mert “ha a T-Mobile csinálja, akkor ez trendi, csináljuk mi is!” A twitteres beszólással kapcsolatos “belső vizsgálat” ugyanis két hibát állapított meg. Az egyik a már tárgyalt stílus. A másik viszont az, hogy Müller Tamás nem tehetett volna ilyen, “nyilatkozat-jellegű” megszólalást a cég nevében. Ezzel a szabállyal csupán az a gond, hogy gyakorlatilag kizárja a Twitter használatát.

Konklúzió

Az emberek egyik fele azért haragszik a Vodára, mert bunkón viselkedett, a másik pedig azért, mert kirúgta a jópofa beszólással előálló munkatársát. A jelenlegi helyzeten már sokat nem lehet javítani, viszont a későbbiekre nézve van egy-két fontos teendő.

A Vodafone következő twitteres munkatársának egész más jogokkal kell majd rendelkeznie. A cég legmagasabb szintű kommunikációs jogaival, (majdnem) ugyanolyanokkal, mint a kommunikációs igazgató.

Emellett még az kell, hogy a következő twitteres munkatárs ne csak a twitteres közösségben mozogjon otthonosan (ez szükséges, de nem elégséges), hanem az üzleti/társadalmi etikában is.

Otthon mindenki bazmegelhet, miniszterelnökként már kevésbé. Ugyanez érvényes a szemtelen viccek vészhelyzetbéli használatára is.