tsabeeka

A Facebookon próbálkozó cégek egyik módszerét röviden nyereményspamként emlegetik, biztosan mindenki ismeri: létrehoznak egy nyereményjátékot, amibe úgy lehet beszállni, ha lájkoljuk az oldalukat, plusz meghívjuk ismerőseinket is a buliba.

Teljesen jó ötlet és 1-2 ilyenbe való beszállás esetén még nincs is gond, de aki ötösével vagy tízesével lájkol emiatt Facebook-oldalakat, annál egy idő után elszállhat a dolog, és az egész Facebook zavarossá válik, tele reklámokkal. Ha nem szeretnénk, hogy facebookos üzenőfalunk tele legyen szemetelve a játék után talán már irreleváns megosztásokkal, akkor két dolgot tehetünk:

1. elrejtjük az adott oldal által posztolt frissítéseket (az üzenőfalon lévő elem fölő vitt egérnél a jobb fölső sarkában megjelenik az x, ezt lekattintva jön fel az elrejtés lehetősége)
2. az adott Facebook-oldalra ellátogatva a bal oldalon lévő dobozos sáv alján rákattintunk a “nem tetszik” gombra, ezzel teljesen töröljük magunkat a rajongók közül

A nyereményjátékokat Facebookon szervező cégek pedig egy dolgot tehetnek a fenti kettő ellen: a játék közben és után is érdekes megosztásokkal tartják meg a felhasználókat.

Az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy fiktív felhasználók jelölgetnek be Facebookon. (Bár a jelenség nem teljesen új, ilyen mértékben engem most ért el.) A recept egyszerű: feltolnak néhány dekoratív/szexi fotót, megadnak maguknak egy középiskolát és egy egyetemet, majd bejelölnek sok-sok száz felhasználót azok közül, akik korábban az adott iskolák valamelyikébe jártak.

Természetesen egyikünk sem emlékszik pontosan névről vagy arcról az összes középiskolai/egyetemi diáktársára, így néhányan jóhiszeműen visszaigazolják az illetőt. Innen pedig már beindul a kör: mivel azt látom, hogy az engem bejelölő személy már 20-30 ismerősömnek barátja (ők voltak az első körös jóhiszemű visszaigazolók), így egyre inkább hajlamos vagyok elhinni, hogy biztosan csak én nem emlékszem rá egészen. Elvégre ha 20-30 ismerősöm visszaigazolta (azaz ismeri – gondolhatom én), ráadásul egy iskolába jártunk, áh, akkor biztosan csak csuklik a memóriám.

Megfigyeltem néhány közös vonást ezekben az ismeretlen ismerősökben: viszonylag frissen regisztráltak; iWiW-en (vagy éppen Google-ben) nyomuk sincs; az üzenőfalukon leginkább a bejelölések látszódnak; a nekik küldött, bejelölés okát firtató üzenetre nem reagálnak. E jellemzők mellett onnan is felismerhetők, hogy a “közös ismerőseink” közül bárkit megkérdezve a válasz mindig így kezdődik: “én konkrétan nem tudom, hogy ki ez…”

Ja, és hogy mi is ebben a spam: miután már összegyűlt néhány száz ismerőse, kedves barátunk hirtelen bedob egy energiaitalos/autós/valamilyenes promócióra mutató linket – ami aztán megjelenik minden ismerőse falán, páran pedig nyilván le is kattintják.

A szabályokkal megfogni nem nagyon lehet őket, hiszen egy több száz ismerőssel rendelkező felhasználóról elég nehéz a Facebook felé bizonyítani, hogy nem valós személy áll a profil mögött. A módszert jó eséllyel alkalmazhatják például ügynökségek: van egy csomó ügyfelük, tudnak váltogatni, így nem tűnnek fel azzal, hogy mindig ugyanannak a cégnek a promóját linkelik. A havi egy-két megosztással pedig még csak nem is riasztják el tömegesen “ismerőseiket”.

Nem kis gond ez üzemeltetési szempontból. A témára ráállított algoritmusokkal nyilván kiszűrhetők lennének a gyanús profilok, de nem hiszem, hogy a Facebook bármikor is bevállalná a megosztási szokásaik miatt gyanússá vált, de egyébként teljesen ártatlan ezrek/tízezrek eltávolításának kockázatát. És persze főleg nem az ezzel járó komoly tömeghisztériát.

Ha nem magáról a Facebookról, hanem saját életünkből akarjuk kizárni azt a lehetőséget, hogy 1-2 év múlva minden második “ismerősünk” csak promóciós linkeket osszon meg, akkor azért van egy egyszerű megoldás – csak nem a rendszer, hanem a személyes hozzáállásunk szintjén: azt igazoljuk vissza, akit legalább a létezés szintjén valóban ismerünk.

A T-Mobile és a Telenor világában egyre kevesebbszer gondolunk arra az időszakra, amikor a két legnagyobb magyar mobilszolgáltató egyikének sem ez volt a neve. A legnagyobb például 2002-2003 környékén még javában a Lighthouse Family High-jával hódított. Westel – a Kapcsolat.

A Telenor nemhogy Pannon, hanem még Pannon GSM néven tette le az asztalra a magyar mobilszolgáltatók reklámjai közül az egyik legemlékezetesebbet. Eső, csók és persze: Pannon GSM – Az élvonal.

Idővel berobbant az új szolgáltató is, melynek megjelenését hatalmas bevezetőkampány kísérte. Emlékszem, a nyitóestén minden valamirevaló magyar csatorna főműsoridejének minden egyes reklámblokkjában leadták ezt a szpotot, melynek hangulata, zenéje telitalálat, még mindig belebizsergek, amikor megnézem. A reklám végén pedig a kedves női “Te hangod” után elemi erővel becsapódva halljuk a piacon feltűnő új nevet: Vodafone.

A múlt szerdai abszurd áras telenoros HTC Desire-ről szóló posztomat belinkeltem a Telenor Facebook oldalán, remélve, hogy ha már a Twitteren nem reagáltak rá, akkor itt valamiféle (vicces, netán önironikus) választ adnak. Nos, a Telenor közösségi médiás hozzáállása, azt hiszem, egy időre leszerepelt előttem. Íme a tökéletes mellébeszélés.

Szóval 4 nap alatt összesen ennyire futotta tőlük. Nem tudom, hogy a online community manager bénázik, vagy egyszerűen ennyit enged neki a Telenor, mindenesetre az érintettek figyelmébe ajánlom (például) a Karmamedia vonatkozó ebookját, abból talán rájönnek, hogy hiába blogol a vezérigazgató, ha egy ilyen egyszerű kérdésre még csak rossz választ sem tudnak adni, hanem inkább kétszer is kikerülik a válaszadást. Lehetett volna valami beszerzési áras vagy árpolitikás bullshit, ha nincs vállalhatóbb indoklás a 190 ezres árra.

Időközben azért van némi fejlemény, megjelent a Vodánál a Desire. Kártyásan 110 ezer forint. Remélem, most a Telenornál is nevetnek az árképzésért felelősök. Mert ez így már tényleg elég vicces.

“A Telenornál tudjuk, hogy jó készüléket keresel kedvező áron.” Ez az a reklámmondat, amit még anélkül is kikérek magamnak, hogy a cég ügyfele lennék. A készülékek beárazása sajátos, hazai algoritmust követ, amelyre most nem térnék ki, a Mobilarenán részletes fejtegetés olvasható a szolgáltatók logikájáról. Ez azonban semmilyen formában nem magyarázat a következőre.

Szóval itt van nekünk ez a drága jó Telenor, amelyik még ki is emeli, hogy jó készülékeket ad kedvező áron. Ennek ellenére a HTC Desire-nél a következőt találhatjuk az árlistában.

Nem elírás, kártyás csomagban 190 800 forintot kell kifizetni a készülékért. Ehhez képest kártyafüggetlenül már 116 ezer forintért beszerezhető, de 141 ezer forintnál többért sehol sem láttam. Mondjuk tehát, hogy 130 ezer a független átlagára, amin már nyilván van egy nagyker- és egy kisker-haszon is. Illetve tegyük hozzá, hogy a Telenor nem annyiért veszi meg a több (tíz)ezres tételben rendelt készülékeket, mint a maga 1000 darabját a kovácsnagyker kft.

Hadd tegyem már fel ezúton a kérdést: mégis mi kerül a Telenornál plusz 60 ezer forintba? Ők a hülyék vagy minket néznek annak?

Aki megnyitja bármelyik kormányzati honlapot, az “új magyar kormány üzenete” címmel a következővel találkozik.

Tessék csak odafigyelni minden egyes elemre. Kezdve ott, hogy a title-ben az új magyar kormány üzenete csupa kisbetűvel van írva, az OMG feliraton és a Wikipédia vonatkozó szócikkére linkelt csillagozáson át a szöveg tartalmáig. Reméljük, hogy a webes folytatás is olyan lesz, mint a kezdés, ráférne a magyar kormányzati oldalakra. Az eszközöknek persze finomodniuk kell, de a hozzáállás, egyáltalán a webes társadalom létező csoportként való kezelése szerintem már önmagában nem rossz.

Az már ebből az egy mozzanatból jól látszik, hogy valószínűleg fontos eszközként tekint majd a webre az új kormány. Megkockáztatom azt is, hogy több ilyesmi, geekeknek célzott akciójuk is lesz, így próbálván megszólítani és megnyerni a véleményvezéreket.

“Ha húszas vagyok, az a baj, ha harmincas vagyok, az a baj, ha hetvenes vagyok… – az mér’ lennék?” – némi logikával már ebből is kikövetkeztethető, hogy a Vodafone áll Balázs és Jani kocsikázása mögött. Más úton, de ugyanerre a következtetésre jutott a Mobilaréna is. Maga a reklámozott szolgáltatás sokak szerint egy Djuice-ellenfél lehet, például valamiféle fiataloknak szóló all-inclusive tarifacsomag nem csak mobilos kedvezményekkel.

A reklámban vannak rejtett elemek is: a “húszas vagyok” résznél beásító, a Pannon Diójára hajazó kutya nyilvánvalóan a Pannon unalmasságára kíván célozni. A félig rózsaszín kormány és a hasonló színű kockadísz pedig valószínűleg a T-Mobile-ra utal. Amúgy érdekes ez a kampányfilm. Önmagában nagyon jónak tartom az alapkoncepciót: a szereplőket, a “rejtett” utalásokat, a zenét, stb. De…

Természetesen nem arra szeretnék kilyukadni, hogy a Vodafone-nak nem szabad majd a közösségi szájtok környékére mennie, de mindenképpen érdemes összevetni pár dolgot. A bocsfiuk.com-on a videón kívül csak megosztós (Facebook, iWiW és Twitter) gombokat találunk. Eközben a tavaly decemberi ominózus eset óta nem frissült a szolgáltató Twitter-csatornája. A Facebookon a magyar szolgáltatók közül már csak ők nincsenek jelen, miközben a többiek már egész komoly szinten aktívkodnak.

Igazi sajátos helyzet, amolyan hungarikum: van ma Magyarországon egy mobilszolgáltató, amely nem meri betenni a lábát a közösségi szájtokra. A félelem érthető, hiszen bármikor is indul újra a Twitter, bármikor is lövik fel magukat Facebookra, az első hetekben biztosan sokan be fognak szólni. Erre fel kell készülni, úgy lelkileg, ahogy kommunikációs szakmailag is. De hát most már ez kezd kínossá válni, volt rá fél évük. Illetve nem is annyi, mert a (fél)évforduló május 4-én lesz. Emlékeztetőül: a fiatalos bocsfiuk.com május 3-án indul. Remélem, ezzel együtt vége a hallgatásnak.

Azt már csak utóirat helyett jegyzem meg, hogy felettébb érdekes a pannonos beásítás, hiszen a decemberi twitteres belső Voda-botrány épp egy hasonló beszólás miatt robbant ki. Akkor még egy ilyen miatt kirúgtak valakit a cégtől. Ez lenne a revízió?

Az e-könyvek iránt érdeklődők fellélegezhetnek, beindulni látszik a magyar piac is. A Sanoma online könyváruháza, a Polc.hu ugyanis nyáron megkezdi a magyar nyelvű e-könyvek forgalmazását.

Nem ám egy-két címről van szó, a  Polc több ezer magyar nyelvű e-könyvvel nyit majd.  Az elektronikus könyvek, digitális védelemmel ellátva, ePub formátumban lesznek letölthetők. Hogy melyik kiadók könyveiről van szó, azt egyelőre nem tudni, a Sanoma csak annyit tett közzé, hogy “számos magyar könyvkiadóval” szerződtek már le.

Amikor a Polc indulásakor posztoltam, jött olyan komment, amely kétségbe vonta, hogy az Alexandra mint nagyker könyvbázisán érdemes lenne a Sanomának külön boltot nyitnia. Egyre inkább az derül ki: igen. Így igen.

[A poszt szerzője a Sanoma Budapest Zrt. munkatársa.]

Amikor végre lett rá időm, nagy lelkesedéssel kezdtem el olvasni Jeffrey S. Young és William L. Simon Steve Jobs és az Apple sikertörténete című könyvét. Nem haladtam el túl sokáig, a 48. oldal után némi törést tapasztaltam a tér-idő kontinuumban. Újraolvastam, de valahogy csak nem stimmelt a történet. Az oldalak felső sarkaiba nézve hamar rájöttem az okra: a 48. után rögtön a 65. oldal jön.

Írtam hát a Lexecon Kiadónak: van egy ilyen könyvem, és kíváncsi lennék a hiányzó részre. Nem akadékoskodtam vagy követelőztem, megelégedtem volna a kimaradt oldalak elektronikus változatával is, egyszerűen érdekelt az a rész is.

Még aznap válaszoltak, én megadtam a címem, ők pedig küldtek egy új példányt. Természetesen ingyen, a postaköltséget is ők állták.

Semmi különös nincs ebben a történetben, mégis jól esik az embernek, ha egy kiadó is éppen azt gondolja természetesnek, mint az olvasó.

Egy ideje, mióta itthon is divatos lett a “fészbúkon vagy-e?” kérdés, ipari mennyiségben fordul elő, hogy nem személyként létező dolgoknak személyes adatlapot hoznak létre Facebookon. Ennek eredete egyértelműen az iWiW fizetős klubrendszere, szerintem legalábbis sokan az iWiW-es berögződések miatt csinálják ezt.

Amikor a volt gimnáziumom nevében valaki személyes profilt hozott létre, a problémázás helyett inkább létrehoztam egy hasonló célú csoportot. (Szegény valaki azóta is ostromol a személyes bejelölgetéssel.) Amikor kisebb blogoknál találkozok a jelenséggel, egyszerűen csak visszautasítom az ismertséget. Ha a bloggerrel személyesen is jóban vagyok, szólok neki, hogy izé, tudod, group/csoport meg page/oldal, direkt erre vannak. Természetesen nem is elvárás, hogy mindenki komolyabb szinten ismerje a Facebookot, így nincs is ebből gond.

Az viszont már kifejezetten idétlenségre vall, hogy a Szegedi Szabadtéri bejelölt ismerősnek. Amikor ül az ember a nézőtéren, elég gyorsan lejön, hogy nem személyről, hanem színházról van szó. Egy jövőre 80 éves rendezvénysorozat esetében én elvárnám, hogy a marketingesek a szórólaposztás mellett a webet is ismerjék, és ne személyes profilt csináljanak. (Márpedig az adatlap alapján úgy tűnik, ez bizony a hivatalos művek alkotása. Ha mégsem így lenne, a poszt akkor sem tárgytalan, csupán másnak/másról szól.) Külön cuki, hogy a felhasználó “csak bizonyos információkat oszt meg mindenkivel”, ami az ismeretterjesztésnek nem feltétlen a leghatékonyabb módja. (Bár nem tudom, mi lehet rejtve.)

Ennek alapján a mai vers mindenkinek: Súgóközpont