tsabeeka

SMO ide, SMO oda, a vidéki online médiás mikro- és kisvállalkozások többsége ennél sokkal elemibb kihívással néz szembe. Ez pedig maga a termék/szolgáltatás minősége. Általában az egyszemélyes irányítást kitoporzékoló tulajdonos az, aki valahol véletlen meghallotta korábban a seózást, újabban meghallja az esemózást. Aztán csodálkozik, hogy csinált Twittert meg van Facebook page, és így is csak 5 egyedivel ugrik meg a napi látogatottság.

Sokan sajnos még tényleg ott tartanak, hogy “most az internetbe’ van a pénz”, és azt hiszik, hogy a százhuszonkilencedik “helyi hírportál” indításával majd mekkorát tudnak szakítani.

Az oldal beindítása után a következő fázis az, amikor azt hiszik, “helyben nincs annyi tartalom, hogy növekedjünk”, ezért nekiállnak YouTube-ról letöltött, majd saját rendszerükbe visszatöltött “vicces videókat” feltolni a magát egyébként lokális szájtként meghatározó oldalra. Ez kicsit és kis ideig valamennyivel javítja a statisztikákat. Igaz, hogy az érkező plusz 50 látogató már az ország másik végeiből való, de hát istenem: a plusz 50, az plusz 50! Amelynek ebben a formában egyébként nincs semmi köze a növekedési pályához – nem csak a mennyisége, hanem a minősége miatt sem.

A SEO és az SMO felületes jelentései valahogy hamarabb értek le vidékre, mint a tartalom (és ami mögötte kellene legyen).

(nem) Így írunk mi

Nevek, pozíciók – eddig tiszta. De vajon hol vannak a határok? Kinek mit “kell” magáról elmondania és egyáltalán mi érdekelheti még az olvasót?

Az imént újítottuk meg az OrosCafé impresszumát, amelyben igencsak “elengedtük magunkat”. Az alapkoncepció a mostanában igen divatos integrált hozzáférés, azaz, hogy a kollégák webes aktivitásait - legyen az az OrosCaféhoz kapcsolódó, vagy attól teljesen független - egyetlen helyről tegyük elérhetővé. Pluszban az, hogy közel hozzuk magunkat az olvasóhoz.

Ahhoz nem kell túl nagy fantázia, hogy például egy újságírónál legyen link saját írásaira. (Bár az impresszumok 99 százalékában mégsem művelnek ilyet; egyáltalán nem értem, hogy miért.) Az e-mail cím alapvető, ez kb. minden impresszumnak része. Ha már e-mail, akkor – számomra – automatikusan adja magát a Twitter, és akkor már a blog is (ha van). Az iWiW/Facebook-adatlap gyakorlatilag telefonkönyvi bejegyzéshez hasonlít, egy-egy emberhez talán már kapcsolódik, mint az e-mail címe.

Úgy gondolom, hogy ezek a hivatkozások, illetve a nevekhez kapcsolt fotók élőbbé teszik az egészet. Főleg egy ilyen közepes méretű városban, mint Orosháza. Nyilván mindenki tudja, hogy a megjelenő anyagokat igazából nem a dobozában lévő kis áramkörök készítik, no de akkor is – így sokkal természetesebb. Hús-vér személyek láthatók, akik igenis jelen vannak a weben, tevékenykednek, élnek.

A Pannon “közel hozzád” jelmondata jut most erről eszembe. Tulajdonképpen ez lenne a lényeg. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint a felhasználó/olvasó. Megérinthetők, elérhetők, köztük élők.

És ha már lúd… Aki használja a Picasa webalbumokat, netán aktív közösségi könyveskedést folytat a Molyon, annál ezt is feltüntettük.

Az a nagy kérdés, hogy mi lehet ez a Zipp.hu, amelyről először deejayyhu twittelt. Azon kívül persze, hogy egy pannonkék Index.hu. Nem csak dizájnjában ugyanolyan, de még a címlapon megjelenő témák is véletlen pont azok, melyeket az Index címlapszerkesztője is aktuálisan fontosnak talál.

Az impresszum és a felhasználási feltételek szerint a lapot a ZIPP.HU Kft. adja ki, ilyen nevű cég azonban az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium nyilvántartásában nem szerepel, ergo nincs is ilyen kft.

A főszerkesztő Balogh Endre, aki egy vele készült interjú szerint szerkesztői gyakorlatra a Palimpszeszt Kulturális Alapítványnál megjelenő könyvek, a Théleme irodalmi folyóirat, a Prae irodalmi folyóirat, a Millenniumi Országjáró, a Prae.hu általános művészeti portál szerkesztése-főszerkesztése során, valamint a Digitális Akadémia Kertész- és Esterházy-szakértőjeként tett szert.

A domain tulajdonosa magánszemélyként az a Kovács András Ferenc, aki nem az idén 50 éves erdélyi magyar költő, hanem a Zipp “fejlesztését” is végző, 1 milliós jegyzett tőkéjű NexoGen Kft. többségi tulajdonosa. Az informatikai cég nem mellesleg a Microsoft regisztrált hazai partnere.

A domainnél megadott kontakt viszont nem a magánszemélyként regisztráló Kovács vonyarcvashegyi lakcíme, hanem a budapesti Menyecske u. 27. – ez a NexoGen székhelye.

Na most akkor mi van? Nekem így hirtelen az jutott eszembe, hogy egy készülő portálra a tartalmi próbálgatás miatt/alatt ráeresztettek egy viccbőldizájnt, és ez szivárgott ki a nagyközönséghez. Vagy túl jóindulatú vagyok?

(cc: balogh.endre@zipp.hu, endre@prae.hu, info@nexogen.hu)

A Twitter tavaly novemberben könyvelhette el az egymilliárdodik csiripelést, most pedig még november sincs, máris túl vagyunk az ötmilliárdodik twitten. Az #5 000 000 000 csirip, azaz a PENTAGIGATWEET ennyiből áll: Oh Lord – és ahogy a CNET is írja, Robin Sloan nevéhez fűződik, aki 2008. szeptember 3-án kezdte használni a Twittert.

A világ népessége eközben 6 milliárd 800 ezer környékén mozog, úgyhogy a csirippenetráció nemsokára eléri 100 százalékot: mindenkire jut majd egy twitt. (Az itthoni felhasználókat gyűjtő Turulcsirip egyébként 5000 aktív taggal büszkélkedhet.)

Ausztráliában már odáig jutottak, hogy a Twitter használatát újságíróknak tanítják. És persze mindez nem csak a konkrét szolgáltatás sikerét jelzi – inkább a hatását. A Griffith University-n ugyanis nem feltétlen twittelni kell megtanulni, hanem 140 karakterben érdekesen, ütősen megfogalmazni egy információt. Az egyetem egyik oktatója szerint ez a mai webes hírvilágban legalább olyan fontos, mint az esszéírási képesség. Sőt a médiacégeknél is egyre nagyobb szükség van az ilyesmikhez – közösségi webalkalmazásokhoz - értőkre. Azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy ahogy külföldön, úgy egyre érezhetőbben itthon is.

Tévedni még mindig emberi dolog, hülyeségekkel magyarázgatni utána a tévedést, már kevésbé. Ez ugyanis nem az emberek sajátja, csak a buta, idétlen embereké.

A Békés Megyei Hírlapban jelent meg több cikk a megyei csicskáztatásról, azaz arról a szomorú helyzetről, amit a modern rabszolgaság kifejezéssel magyarázhatok el legrövidebben. Mivel a cikkekben leírtak bűncselekmény gyanúját vetették fel, a rendőrök nyomozni kezdtek. És hát kiderült – nem csak az érintett emberek rendőrségi vallomásából, hanem tényszerű vizsgálatokkal igazolva -, hogy a cikkekben leírt dolgok jelentős része úgy hülyeség, ahogy van.

Minderre Varga Ottó főszerkesztő reagált a leleplezés leleplezéséről szóló cikk végén egy keretesben, “Az újságíró nem nyomozó” címmel. Kezdjük is talán a címmel: ilyen alapon kb. bármit leírhat az újságíró, nem kellene bizonyító erejű dolgokkal rendelkezzen arról, amiről ír? A főszerkesztő szerint “elvárható körültekintéssel jártak el”, hiszen “riportalanyaik meggyőzően és hitelesen adták elő szenvedéseiket”. Ezt betépve írta le az Ottó úr, vagy mi van? Az a körültekintés, ha valakinek kapásból elhiszem, amit mond? Mondjuk igen, az újságíró tulajdonképpen nem is ügyész, nem is bíró… és akkor még csodálkozunk, hogy sokan utálják az újságírókat? Vagy inkább az “újságírókat”?

Tegyük fel – ami egy csicskáztatás esetében egyáltalán nem lenne meglepő -, hogy a rendőrségnek mindenki hazudik, hivatalosan már nem meri elmondani, őt bizony erre-arra kényszerítették. Tegyük fel, hogy még az orvosi vizsgálatok is tévesek. Szóval valóban volt csicskáztatás. Ha ez a helyzet, sajnos az sem javít semmit a főszerkesztői reakción, csupán az újságíró helyzetén. Hiszen Varga Ottó azt sugallja: nekünk mondanak valamit, mi leírjuk, max nyomunk egy helyreigazítást, ‘sztakkómivan?

Szóval hurrá, az újságíró megmenekült. Bármit is tett, bárhogy is történt, a legnagyobb hibát mégsem ő követte el. A főnöke irigykedve beelőzött.

Az esetleges várakozásokkal ellentétben nem a blogok haláláról gondolkodok, hanem arról: kell-e egy online médiumnak külön blogos felület?

Hogy az újságíróknak kell-e blogoljanak, erre szerintem egyértelmű igen a válasz. Főleg miután tudjuk, hogy a hagyományos sajtó – nem csak a print – mint “műfaj” egyre kevésbé érdekli az embereket. Ez szerintem csupán annyit jelent, hogy újra kell gondolni a kereteket, a stílust, a hozzáállást. (Mondjuk ez a legnehezebb, az biztos.)

A kérdés viszont még az előbbi igenlő válasz után is ugyanaz: kell-e ennek külön felület? Az általam vizsgált helyi (megyei, városi, stb.) online lapok esetében a következőkkel találkozhatunk.

1. híres emberek blogja
2. jegyzet/vélemény/megmondó rovat cikkei, melyek nem különülnek el a laptól
3. tkp. szerkesztőségi blogok, azaz a szerkesztőség 1-2-3 tagja nekiül blogolni, a laptól jól elválasztva

Nem tudom, melyik a jobb, illetve nem tudom, hogy mondjuk egy megyei online újság koncepciójába mennyire illeszkedik be az abszolút nem megyei témákról való blogolás. (Például ki fog IT témájú posztot megyei sajtóban keresni?)

A dilemma kicsit olyan, mint a suliújságoknál és az egyetemi lapoknál szokott lenni. Vajon attól suliújság egy suliújság, mert diákok írnak bele vacsoracsatás recepteket, vagy pedig attól, mert a suli aktuális ügyeiről/embereiről szól?

Az elkülönített blogos felületre visszatérve: hajlok rá, hogy a sajtó helyzetét nézve célszerűbb lehet inkább a blogokból is ismerhető stílus felé elvinni a cikkek egy részét, mintsem elszeparált sarokban blogoltatni az újságírókat. Bátran be kell vinni a szubjektívebb, lazább stílust és mondanivalót az emberek közé.

Az OrosCafé nevet kapott oldal Orosháza, illetve az Orosházi kistérség hírszájtja, de inkább talán mindenese szeretne lenni. A belsőségekről annyit, hogy WordPress motoron futunk, annak minden előnyével és hátrányával – bár eddig főként az előbbit érzékeltük. Az oldalt én fejlesztettem, illetve tartalomfejlesztési tanácsadóként is részt veszek folyamatos erősítésében.

Van mindenféle közösségi webes megoldás, használjuk a Twittert, a Facebookot és az iWiW-et. Hogy éppen mit olvasnak az orosháziak, azt a Moly.hu könyves közösségi szájt szállítja nekünk.

Az úttörő oly vidám

Orosházába a helyi fúvószenekar oldalának készítésekor szerettem egy kicsit bele. Emiatt és érintettségem okán is kissé elfogult vagyok. Mégis objektív megállapításnak érzem: valamilyen szinten úttörő kezdeményezésről van szó. Nem ismerek olyan hazai önkormányzati médiumot, amely ilyen szintű és formájú tartalmat kínál a weben. (Aki ismer, kommentelje be, kíváncsi vagyok.) Az önkormányzatok általában megragadnak a saját, telepules.hu szájtoknál, de még abból is kevés a valamilyen szinten fogyasztható.

Mindehhez az úttöréshez persze kellettek olyan emberek, akik fogékonyak az innovatív megoldásokra. Az OrosCafét megjelentető Orosházi Média Kft. főszerkesztője, Poór Csaba és az OC felelős szerkesztője, Melega Krisztián barátom határozottsága és szaktudása kellett ahhoz, hogy megszülethessen Orosházán az, ami megszületett.

Mit jelent az önkormányzatiság?

Orosházán a tévét, az Orosházi Élet című nyomtatott lapot és most már az OC-t is az Orosházi Média Kft. működteti/adja ki. Aki ismer, tudja, fenntartással kezelem az önkormányzati médiát. Sőt, korábban azt gondoltam – némiképp általánosítva -, hogy kb. nincs is értelme az egésznek. Minden politikus csak magát szeretné látni és láttatni, a PR dumákra pedig nem biztos, hogy kíváncsiak az emberek, főleg nem online.

Az Orosházi Városi TV egyetlen adásába kellett belenézzek ahhoz, hogy (be)lássam Poór Csabi igazát: lehet ezt picit másképp is csinálni. Piacképesen. A jobboldali vezetésű város Híradója úgy kezdődött, hogy az első 10 percben csak ellenzéki politikus tűnt fel és érvelt. Merthogy érvelhetett. Ez őszintén meglepett. Online-ba vágni pedig még merészebb dolog, itt ugyanis rögtön jön a hozzászólás, nehéz és felesleges is elhallgattatni az ellenvéleményeket.

Úgyhogy, ha nyalásnak látszik, ha nem, mindenképp ki kell emeljem a munkatársak szakmai hozzáállását és a politikai döntéshozók szemléletét, józan belátását. Valahol ez lenne a minimum, de szétnézve a mai magyar önkormányzati média realitásában ez inkább talán a maximum.

Ezzel együtt igaza van Korbely Gyurinak: jobb lett volna, ha mindez nem közpénzből jön létre. Kevesebbet kellene kifelé magyarázkodni, erősebbet lehetne néha csípni. De hát a kávét amúgy sem csípősen szeretjük.

Hogy ez a zacc nélküli kávét kínáló kis hely mennyire hiánypótló a városban, azt már az első másfél nap látogatottsági adataiból látjuk.

Sokan sokat írnak/írunk a nyomtatott sajtó helyzetéről. Számomra legviccesebbek azok az emberek, akik nem fizikai, de szellemi őskövületként magyarázzák, hogy miért is fogják a nyomtatott lapok lenyomni az online médiát (!), és majd meglátjuk, figyeljünk csak oda.

Figyelünk mi, figyelünk, de az az elég konkrét helyzet, hogy nem csak a print lapok, hanem úgy általában az újságok is bajban vannak.

Az Amerikai Lapkiadók Szövetsége közzétette 2009 második negyedéves iparági jelentését. A számok az USÁ-ra vonatkoznak, de azt hiszem, elég éles vonallal érzékeltetik a trendeket.

• 2006. második negyedévében a nyomtatott lapok bevétele 11.69 milliárd dollár volt, az online lapoké 666.9 millió dollár – ez majdnem megfelel a 2005-ös adatoknak
• 2007. második negyedévében a nyomtatott újságok 10 százalékos bevételcsökkenést könyveltek el (így lett 10.5 milliárd dollár), míg az online 19.3 százalékkal erősödött (795 millió dollárra)
• 2008. második negyedévében a print 16 százalékkal esett és az online is csökkent, 2.4 százalékkal (8.82 milliárd és 776.5 millió dollárra)
• 2009 második negyedéve kész katasztrófa: a nyomtatott lapok bevétele 30.15 százalékkal csökkent 6.16 milliárd dollárra, az online újságoké pedig 15.9 százalékkal 653 millió dollárra esett.

Senkiháziak kezében van a popszakma?

Jól látszik, hogy a print-online változások egyáltalán nem ellensúlyozták egymást, sőt már tavaly minden csökkenésbe fordult. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezután már mindig így lesz. Valamit viszont jól jelez: nem csak a nyomtatott sajtó befolyása csökken, hanem úgy általában a hagyományos értelemben vett – akár online, akár offline – újságoké.

Vessük össze ezt azzal a hírrel, hogy a Ford nagy médiakampányok helyett fogta a Facebookot és a Twittert, megkeresett 100 jó hírű, olvasott bloggert, és felajánlotta nekik, hogy fél évre rendelkezésükre bocsátja az amerikai piacon új kisautó egy-egy példányát. Mit kérnek cserébe? Havi 1 videót a YouTube-ra feltöltve.

Mi a tanulság? Semmiképpen nem az, hogy holnaptól a sarki kisboltnak is kéne egy blog. Egyelőre inkább csak üljünk és figyeljük, ahogy lassan az apró információmorzsák jól szűrhető halmazai veszik át az ütős címlapok helyét.

A híripar sok tekintetben hasonló a zeneiparhoz. Ahelyett, hogy újféle csatornák után keresgélnének, a meglévő folyamatokat próbálják meg kifejezetten erőlködve rendszabályozni.

Külföldön az Associated Press (AP) tett oda a világnak: 5-25 szó idézése például 12.5 dollárba kerül annak, aki hajlandó kifizetni. Ez 5 szó esetén szavanként (árfolyamtól függően) 450-500 forintba kerül. Nevetséges.

Mindezt egy olyan világban, a weben, ahol a linkelés és idézés egészen mindennapos dolog. Gondoljunk a hagyományos megoldásokon túl a retweetelésre vagy éppen a Tumblr reblogjára.

Itthon az MTI próbálkozott be a nagyobb hírkeresőkkel, merthogy szerintük a hírgyűjtő szájtok élősködők, és lopják az ő tartalmukat. A Hírkereső esetében ez különösen vicces, hiszen ott leggyakrabban csak címekkel találkozhatunk.

Az MTI-nél vajon olvasták-e a törvényt, amelyre hivatkozni szoktak? Nem kell túl sok oldalon átrágják magukat, a vonatkozó rész rögtön az 1§ (5)-nál található.

A szerzői jogi védelem nem terjed ki a sajtótermékek közleményeinek alapjául szolgáló tényekre vagy napi hírekre.

Ezen pont alól az MTI egy esetben jelenthet kivételt: ha elismerik, hogy nem tényeket és/vagy napi híreket közölnek. Viszont ha ezt elismerik, akkor ez azt jelenti, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat. Tessék csomagolni, lehet hazamenni. Merthogy a nemzeti hírügynökségről szóló törvény a következőt mondja ki:

2. § (1) A nemzeti hírügynökség közszolgálati feladatai: a) a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről híreket, tudósításokat, fényképeket, adathordozókat, háttéranyagokat, grafikákat, dokumentációs adatokat szolgáltat.

Biztosan sikerül felfedeznünk a “hír” szót, mely egyébként az “hírügynökség” összetett szóban is megtalálható.

Az MTI egyébként honlapján azt írja, hogy az ügyfeleinek “a legkorszerűbb multimédiás technológiákra épülő új szolgáltatásokat” is nyújt, ami – akárhogy is forgatom a mondatot – hazugság. Egy esetben nem az: ha elfelejtjük, hogy 2009 van.

Múltkor az RTL Klubot, most pedig a TV2-t ítélte 12 órányi sötétségre az ORTT. A sötétítésen kívül a másik lehetőség a pénzbüntetés lenne. No, tényleg, melyik a jobb? Szerintem egyértelműen az elsötétítés.

Nézzük ugyanis az esetet, amikor mondjuk 6,5 milliót kap a kibeszélő show egyik adásáért valamelyik csatorna. Egy tavalyi Joshi Bharat például 6,5 milliót ért a TV2-nek. A képlet egyszerű: ha a show közvetlenül és közvetett hatásaival, a tévé imidzsének/brandjének erősítésével olyan hatással van a csatorna nézettségére, ami ennél több bevételt hoz, akkor máris megérte.

Az elsötétítés is mérhető pénzben, főleg 12 órányi. Az RTL szerint például nekik 100 millió forintos bevételkiesést okoz a büntetés. De van ám egy másik hatás is. Ha ugyanis valamelyik csatorna sokat (többet) van elsötétítve fél napokra, akkor esély kínálkozik arra, hogy a nézők – szerintem ezres-tízezres nagyságrendekben mérhető számú – egy része végignézi a másik tévén futó műsorokat, amik közül egy-kettő meg is tetszik neki. Ez viszont már nagyobb baj az éppen rendszeres sötétségét töltő csatornának.

És akkor itt jön képbe ismét a pénz, sajnos. Aki több pénzt nyom az ORTT-tagok és/vagy megfelelő politikusok zsebébe, az kevesebbet lesz órákig elsötétítve. Lehet, hogy most éppen az RTL nyomott, hogy legalább 1:1 legyen a meccs? Nem gondolom, hogy ez lenne, de az ORTT-t és a médiaviszonyokat figyelembe véve nem is zárnám ki.