Érdekes grafikon jelent meg az újságírás helyzetéről, de a szokásos abajgás helyett ezúttal kettébontva a dolgokat. A kék vonal a print újságoknál foglalkoztatottak számának változását mutatja, a piros pedig azt, hogy eközben a teljes piacon mekkora igény van a megfelelő ismeretekkel rendelkező (!), újságíró vagy újságíró jellegű munkatársakra. Persze minden az USA-ra vonatkozik, de azt hiszem, elég nemzetközi jelenségről van szó. Kapcsolódó véleményem itt.
Aki nem szeretné a Reuters Intézet által készített Digital News Report 2013 kutatási jelentést végiolvasni, annak az az alábbi videóval 5 perc alatt képbe hozhatja magát a témában. Néhány érdekességet szövegesen is kiemeltem a vonatkozó HVG-s hírben.
Fontos megállapítások ezek, pár percet biztosan megérnek mindenkinek, aki a média közelében van (vagy szeretne jutni a következő években).
Egyre aggasztóbb méreteket ölt azon emberek száma, akik időnként bekommentelgetik egy-egy cikkhez, hogy nem hír – majd erről a bizonyos nemhírről fejenként harminckilenc hozzászólásban elbeszélgetnek, hogy miért is történt, meg hogyan is lehetett úgy.
Persze mindig aranyosak az ilyen fehérgalléros trollok, főleg azért, mert általában mindenféle médiaelméleti és műfajismereti háttér nélkül rugaszkodnak neki a definíciós feladatnak. De nem baj, hiszen a “már ez is hír, baszd meg?” kérdéssel gyaníthatóan nem műfajilag szeretnék megfogni a hír fogalmát. Igazából arra a kérdésre gondolnak, hogy “már ebből is cikk lesz?”, csak a bazdmeggel ellentétben a cikk kifejezés nem jön a nyelvükre. Szóval akkor hír = cikk.
A tartalomelőállítók (újságírók, hírszerkesztők, bloggerek, bárkik) arról írnak cikket, amiről akarnak. És az olvassa el őket, aki akarja. Az újságíró persze nem önmaga ellensége, és időnként olyanról is ír, amiről valószínűsíti, hogy el fogják olvasni.
Innentől kezdve pedig minden hír, amit elolvasnak.
Ha lekattintod és elolvasod, akkor érdekelt. Ha ezt több (tíz)ezren teszik meg, akkor a tartalomelőállító számára e örö e bodottá, és ha nem hülye, akkor legközelebb is megírja, ha történik valami a témában.
2009 áprilisában kezdtem a Sanománál, éppen néhány nappal azután, hogy április 1-jén a kiadó által üzemeltetett Technet elsütötte a tréfát: tönkremegy a Google. Bár javában tombolt a világgazdasági válság, aki egy nagyon kicsit is ismerte a Google pénzügyi helyzetét, természetesen nem hitte el a hírt. A biztonság kedvéért a leendő/volt kolléganő azért beleírt a cikkbe egy mindent megvilágító nevet, a Google szóvivőjét, akit akkor éppen April Fooleynek hívtak. (Ami egyébként hajaz az USA akkori budapesti nagykövetének nevére, csak megbolondítva. Zseniális.)
A cikket anno a blogocska.org mentette le.
Nos, kilenc nap múlva kiderült, hogy Boga biztosítéka nem mindenkinél bizonyult elégségesnek. A Metropol ugyanis kilenc nap csúszással lehozta a hírt: a Google, mint megannyi cég, a fizetésképtelenség szélére került. És rosszul gondolja, aki azt hiszi, hogy a Metropolnál nem látták az USA akkori budapesti nagykövetére hajazó, de teljesen egyértelmű nevet: a kilenc-napi-lap szépen beleírta April Fooleyt is mint hivatkozási alapot. A Technetet mint információforrást viszont már elfelejtették lehivatkozni.
A Metropol forrásmegjelöletlensége egészen addig tartott, míg bekopogtatott hozzájuk a Google, hogy csókolom, mit tetszettek írni. A másnapi Metropol mindent vitt. “Tegnapi lapszámunkban – a technet.hu minden alapot nélkülöző közlése alapján – mi is tévesen adtunk hírt a cég fizetésképtelenségéről.”
Magyarra fordítva: előbb ellopunk egy biciklinek mondott lapátot, majd beszólunk az eredeti tulajdonosnak, hogy nincs felfújva a kereke.
