Miközben az interveb amerikai szereplői olyan bárgyú témával foglalkoznak, hogy dedikálhat-e egy szolgáltató nagyobb sávszélességet egy-egy szolgáltatásnak, az Európai Unióban kimondatott a “felejtéshez való jog”, ami az eu-s intézményrendszer talán eddigi leghihetetlenebb döntése. Aki egy ilyen hatású döntést enged szabadjára, arról illik jó előre leszögezni: olyan hülye, mint egy poháralátét, csak annál valamivel kevesebb a haszna.
Ha a felejtés jogát egy valós példán át szeretném bemutatni: ez az a jog, amellyel élve megpróbálhatod lemészárolni a családod, majd követelheted a Google-től, hogy törölje a keresője találati listájából az erről szóló híreket. Azok ugyanis sértik a jogaidat, a nevedre kereső emberek még a végén azt gondolják majd rólad, hogy megpróbáltad lemészárolni a családodat. Ez pedig nyilván nonszensz, hiszen valójában te csak megpróbáltad lemészárolni a családodat, ami azért mégsem ugyanaz.
Egy újabb példa: ha mondjuk 2005-től 2009-ig hivatalban lévő politikus voltál, akkor 2014-ben kérheted a korábbi tevékenységedről szóló hírek törlését, arra hivatkozva, hogy azok rossz fényt vetnek rád, hiszen a nevedre kereső emberek azt hihetik, hogy megcsináltad, amiket megcsináltál. Ez mondjuk valóban elég durva lenne.
A felejtés jogával kapcsolatban mégsem ezek jelentik a legnagyobb problémát, hanem az, hogy nem vezették be már jóval korábban. Így ugyanis Hitlerről sajnos mindenkinek a holokauszt jut eszébe, ami baromi igazságtalan, hiszen legalább ilyen fontos, hogy szerette az almatortát. Kim Dzsong Unról ugyan felhozhatnánk, hogy véres kezű diktátor és kivégeztette a fél rokonságát, de hát ki nem szarja ezt le, ha Dennis Rodman különös kis koreai haverjaként is emlékezhetünk rá.
Nem vagyok jogász, nem értek a joghoz, nem fogok jogászkodni. Cserébe annyit szeretnék, hogy akik nem látják át a webet mint valóságalkotó tényezőt, azok ne webészkedjenek.
Helló-szia, itt 2014. Tudod, amikor pár éve már nagyjából mindenki előtt ott van az internet, és mindenki maga döntheti el, hogy YouTube-on inkább vicces videókat néz – félreértés ne essék: én is szoktam –, vagy megtanulja az alapvető pénzügyi ismereteket. Vagy Androidra programozni. Vagy a fizikát. Vagy angolul.
Mindent persze nem lehet megtanulni, nem is kell. De míg mondjuk androidos programozás nélkül bőven lehet boldogulni az életben, mindennapi pénzügyi ismeretek nélkül időnként bele-bele lehet zuhanni egy-egy mélypontba. Ahogy pénz bánhatja az alapvető fizikai ismeretek hiányát is.
A pénzügyi ismeretes példát azért hoztam, mert egy ilyen témájú facebookos beszélgetésben fogalmazódott meg bennem ez a bejegyzés. Azon elmélkedve, hogy az oktatási rendszer hibája-e, ha rengeteg ember válaszol rosszul három alapvető pénzügyi kérdésre. És akkor felmerült bennem az, hogy nem: 25 év felett – néhány nagyon speciális esetet kivéve – már semmilyen hiány nem róható fel az oktatási rendszer hibájának. A közoktatás ideje alatt, és a rendszer elhagyása utáni sok évben bőven lett volna idő megtanulni.
Ahonnan egy bölcsész meg tud tanulni iPhone-ra fejleszteni, onnan mindenki meg fog tudni mindent tanulni, ha és amit akar.
De persze ahogy egy klasszikus iskola, így ez sem ér semmit, ha valaki csak végigpofázza az órákat. Viszont a klasszikus iskolával ellentétben, ha nem sikerül megtanulni valamit, akkor itt nem mondhatod, hogy a tanár a hibás.
Váry-Molnár Csaba tegnap felvetett egy remek ötletet: hoaxot kellene tenni a magyar nyelv és irodalom érettségi feladatsorába. (Sőt, a matekba is.) Persze úgy, hogy a diákok is tisztában legyenek vele: előfordulhat ilyesféle feladat.
Az ötlet annak kapcsán merült fel, hogy elkezdtünk beszélgetni a matekérettségi-ismétlős esetről. Röviden: rengetegen megijedtek (vélhetően diákok és szüleik egyaránt), miután elkezdett terjedni a neten Facebookon az Index KÉTEZERÖTÖS cikke arról, hogy a feladatsor idő előtti nyilvánosságra kerülése miatt megsemmisítik az eredményeket, és meg kell ismételni az érettségit. A történetben szerintem két olyan ismeret/dolog is található, amelynek meglétéről az oktatási rendszer igazolást a diákok kezébe akkor, amikor kiállítja nekik az érettségit.
Az egyik egy cikk igazságtartamának hétköznapi gyorselemzésekor az alapvető kontextus felismerése: a forrás (hírcsárda-e vagy?), illetve a dátum (kétezeröt-e vagy?) csekkolása. Akinek ezeket nem jut eszébe megnézni, és helyette komolyan elhiszi, hogy ismételni kell, az szerintem csak bitorolja, nem pedig birtokolja az érettségijét.
A másik ilyen elem pedig Magyar Bálint. Aki nem tudja, hogy jelenleg nem Magyar Bálint az oktatási miniszter – továbbmegyek: aki nem tudja, hogy jelenleg nem létezik oktatási miniszteri poszt –, azt sem hívhatjuk érettnek. Adja magát a felvetés, hogy “Jaj, hagyjuk már. Miért kellene tudnia egy átlagembernek, hogy ki az oktatási miniszter?” Nos, ez a mostani eset maga a válasz. Pont azért érdemes minél több információval rendelkezni a mindennapi valóságról, hogy az ember ne dőljön be ilyen hülyeségeknek.
Egyik remek példa ez a matekérettségi-ismétlős. Egy másik területről hozott jó példa az áramcsökkentő gép. Ez utóbbi esetben alapvető fizikai ismeretek hiánya jelenti a problémát, viszont itt már nem csak pár ijedt óra a tudatlanság ára, hanem 18 400 forint. Szóval ilyesmik miatt lenne hasznos olyan hoaxot tenni az érettségibe, ami a fenti két képesség/ismeret birtokában kiszűrhető. Az áramcsökkentő gépessel például fizikából, képletek és számolási feladatok nélkül, a mindennapokban hasznos tudást mérve.
Aki pedig nem érett még eléggé, az ne kapjon érettségit. Ha nem sikerül neki, akkor legalább biztosan nem ijed majd meg, amikor kiderül, hogy meg kell ismételnie.
2014-et írunk. Tíz éve kezdtem el komolyabban, akkor még közéleti témában blogolni. Előbb napi egy-kétszáz olvasta Viktor, majd Iván barátommal írt posztjainkat a [media.blogter.hu]-n, aztán alig néhány hónapos felfutás után naponta több ezren voltak kíváncsiak rájuk. Facebook és forgalomterelésre alkalmas iWiW-funkciók nélkül, 2004-ben ez elég jól esett.
2014-et írunk. Tíz éve elsőéves kommunikáció szakos voltam. Éveken át heti (időnként napi) több alkalommal posztoltunk Ivánnal. (Aki szintén újságíró lett.) Nem szeretnék a nevében nyilatkozni arról, hogy ő mennyire tudatosan szánta gyakorlati terepnek a blogot, az viszont biztos, hogy mindkettőnk számára az lett. A Blogter szerkesztői és a több (tíz?)ezer komment mind-mind hozzátettek valamit a fejlődésünkhöz. Öt-hat év alatt annyit mindenképpen, mint a gyakornokság egy-két hónapja alatt begyűjthető pár tucat szerkesztői/rovatvezetői tanács, ami sok szerkesztőségben főleg hümmögés. Az sem mellékes, hogy a több száz írásunk közé csak becsúszott időnként egy-egy olyan, ami érdemes volt arra, hogy a CV mellé csatoljuk. Én például ilyenek miatt kaptam meg első újságírói állásomat.
2014-et írunk. Tíz éve indokolhatatlannak tartom azt a rendszert, amelyikben az egyik fél bár dolgozik, de nem kap fizetést, a másik fél pedig bár elfogadja a munkát, de annak kezdetlegességére hivatkozva nem fizeti ki. Ha ugyanis megjelenésre alkalmas az anyag, akkor kifizetésre is alkamasnak kell lennie; ha pedig egy médium idétlen cikkeket jelentet meg, az neki is rossz.
2014-et írunk. Úgy gondolom, hogy aki ma, a tíz évvel ezelőttinél sokkal jobb onlájn megjelenési és önképzési lehetőségek mellett, formális gyakornokság nélkül nem tudja felépíteni magát – legyen szó írásról, rádiózásról vagy videózásról –, annak egész egyszerűen nincs helye a szakmában.
Olyan poszttal szeretném nyitni az évet, melynek tartalma majdnem minden nagyobb sajtóeseményen megfogalmazódott bennem, most viszont az okoskodás mellett remekül illusztrálni is tudom, hogy milyen veszélyekkel jár, ha a vállalat lelkes szakemberei helyett (tényleg gyönyörű) hoszteszekkel és (saját területükhoz tényleg értő) hírességekkel akar valaki bemutatni egy terméket.
Egy. Úgy gondolom, vigye el a show-t maga a termék. Ha úgy gondolod, hogy a hardver/alkalmazás/szolgáltatás önmagában nem elég ehhez, akkor ne a színpadra menj, hanem vissza a tervezőasztalhoz. Vagy legalábbis ne csinálj mellé show-t, csak adj ki egy sajtóközleményt.
Kettő. Ne akarj Steve Jobs lenni, ha nem vagy Steve Jobs.
Három. Ne hívj tévé mellé bűvészt, táblagéphez búvároktatót, mobilhoz Liptai Claudiát. Az ilyen sajtótájékoztatókon általában tech újságírók ülnek, akik arra kíváncsiak, hogy mire képes valójában a termék, nem pedig arra, hogy a sztárvűsormezető mit tudott róla a színpad mögött eltöltött 27 perc alatt megjegyezni.
