Sokan sokat írnak/írunk a nyomtatott sajtó helyzetéről. Számomra legviccesebbek azok az emberek, akik nem fizikai, de szellemi őskövületként magyarázzák, hogy miért is fogják a nyomtatott lapok lenyomni az online médiát (!), és majd meglátjuk, figyeljünk csak oda.
Figyelünk mi, figyelünk, de az az elég konkrét helyzet, hogy nem csak a print lapok, hanem úgy általában az újságok is bajban vannak.
Az Amerikai Lapkiadók Szövetsége közzétette 2009 második negyedéves iparági jelentését. A számok az USÁ-ra vonatkoznak, de azt hiszem, elég éles vonallal érzékeltetik a trendeket.
2006. második negyedévében a nyomtatott lapok bevétele 11.69 milliárd dollár volt, az online lapoké 666.9 millió dollár – ez majdnem megfelel a 2005-ös adatoknak
2007. második negyedévében a nyomtatott újságok 10 százalékos bevételcsökkenést könyveltek el (így lett 10.5 milliárd dollár), míg az online 19.3 százalékkal erősödött (795 millió dollárra)
2008. második negyedévében a print 16 százalékkal esett és az online is csökkent, 2.4 százalékkal (8.82 milliárd és 776.5 millió dollárra)
2009 második negyedéve kész katasztrófa: a nyomtatott lapok bevétele 30.15 százalékkal csökkent 6.16 milliárd dollárra, az online újságoké pedig 15.9 százalékkal 653 millió dollárra esett.
Senkiháziak kezében van a popszakma?
Jól látszik, hogy a print-online változások egyáltalán nem ellensúlyozták egymást, sőt már tavaly minden csökkenésbe fordult. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezután már mindig így lesz. Valamit viszont jól jelez: nem csak a nyomtatott sajtó befolyása csökken, hanem úgy általában a hagyományos értelemben vett – akár online, akár offline – újságoké.
Vessük össze ezt azzal a hírrel, hogy a Fordnagy médiakampányok helyett fogta a Facebookot és a Twittert, megkeresett 100 jó hírű, olvasott bloggert, és felajánlotta nekik, hogy fél évre rendelkezésükre bocsátja az amerikai piacon új kisautó egy-egy példányát. Mit kérnek cserébe? Havi 1 videót a YouTube-ra feltöltve.
Mi a tanulság? Semmiképpen nem az, hogy holnaptól a sarki kisboltnak is kéne egy blog. Egyelőre inkább csak üljünk és figyeljük, ahogy lassan az apró információmorzsák jól szűrhető halmazai veszik át az ütős címlapok helyét.
Egyszerre indult a Zoom és a Zóna, és most nagyon úgy tűnik, egyszerre is kerül pont a két erősen printes beütésű történet végére.
A 4,4 millió forint tőkével alapított Zóna Média Kft. mögött egy titkos befektető áll, aki mintegy 100 millió forintot invesztált korábban a társaságba. A befektető azonban hónapok óta nem fizet a külsős munkatársaknak, a Napi Gazdaság úgy tudja, hogy a tartozás több millió forintra rúg.
Nem kell elveszni a pénzügyi hókuszpókuszokban – sem a Zoomnál, sem a Zóna esetében. Egyszerűen csak meg kell végre érteni, hogy a “nem szabad print médiumot indítani” mondat nem csak azt jelenti, hogy új nyomtatott napilap kiadásába nem szabad belefogni, hanem azt is, hogy sem a munkatársi gárda jelentős részét (Zoom), sem az egész lapkoncepciót (Zóna) nem szabad printes alapokra helyezni.
Pontosabban szabad, szabad, mindent szabad – csak mindennek megvan a következménye.
Tagjain kívül senki nem gondolja komolyan a MÚOSZ-ról, hogy lenne valami.
A comment:com-on a legutóbbi printproletár felböfögés főbb vonatkozása már ki lett tárgyalva, ezt nem ismételném meg. (A beszéd legjobb két tagmondata egyébként a “nem állítom” és a “nem tudom megmondani”.)
No de az mégiscsak felháborító, hogy egy magát újságíró szövetség címmel felruházó csoport képviseletében egy holmi Szilágyi Ákos nevű költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, esztéta egyetemi docens azt véli mondani, hogy a nicknéven írt posztok verbális molotov-koktélok. Ákos úr ott tetszett volt ragadni szakmai szinten is ötvenhatban, vagy mi a helyzet?
De ne felejtsük el egy pillanatra sem, hogy arról a MÚOSZ-ról beszélünk, melynek Aranytoll-díját kis túlzással mindenki megkapja a szakmában, aki 60 fölé ér – ahogy ezt egy barátom éppen ma remekül megfogalmazta: kádertemető.
Még sír majd pár évig a print halálán, s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit.
Egyre több printes kiadvány kerül a webre, és nehezen tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nem elég egyszerűen csak azt csinálni tovább, mint eddig. Egy online lap nem azt jelenti (vagyis nem azt kell jelentse), hogy amit eddig kinyomtattunk, azt holnaptól a monitoron mutatjuk. A web és annak olvasói másfajta tartalmakat igényelnek, és más módon tálalva. Az átállás persze nehéz, főleg azoknak, akik sok évet, netán több évtizedet nyomtatott újságnál töltöttek el. Darrel Etherington írt néhány tanácsot, ezeket vegyítem most sajátokkal.
Olvass
Bár a szakmabélieknek elég lenne ma már csak print lapokból tájékozódni, de különösen fontos, hogy sokfajta online forrásból olvassanak, és persze nem csak magára az információra koncentrálva, hanem tudatosan figyelve arra, hogy milyen fogásoktól és látásmódtól is online az online. Ehhez elengedhetetlen nem csak az Index vagy [origo], hanem néhány jó blog olvasása is. Éppen amiatt a probléma miatt, amiről most szó van, nem ajánlott (sőt, ellenjavalt) mondjuk a Népszabadság, a Népszava vagy a Magyar Nemzet szájtjain megjelent anyagok ilyen célú tanulmányozása. Nem mind online, ami fénylik.
Gyakorolj
Keress egy témát, amiről összegyűjtesz néhány printes és néhány webes feldolgozást. Ezután írj belőle egy saját cikket gépen, majd olvasd újra az összegyűjtött cikkeket. Melyikhez milyen szempontból hasonlít jobban a te írásod? (Lead hossza, cikk teljes hossza, stíluselemek, vannak-e benne linkelések, milyen szavakon/kifejezéseken vannak a linkek, stb.) Az utolsó, összehasonlító-elemző fázis a legfontosabb, tehát az önmagában semmit nem jelent, ha több hónapja minden héten megjelenik egy-két cikked a weben. Szánj legalább heti 3×1 órát arra, hogy tudatosan végigelemzed így néhány cikked.
Barátod a Twitter
A Twitter-módszer az egyik legtöbbet javasolt (pollner is rendszeresenfoglalkozikvele), de talán az egyik legnehezebb is. (Viszont kétségtelenül a leggyorsabb változást tudja előidézni.) Személy szerint úgy gondolom, hogy csak az olyan, eddig printes újságíróknak érdemes belevágni, akik az előző szinteken/módszerekkel már sikereket értek el. Máskülönben sokan beleesnek majd a hibába, hogy elkezdik, aztán semmi értelmét nem látva abba is hagyják. Tudni kell folytatni, és persze tudni kell tudatosan, a dolog értelmét meglátva használni.
A Twitter egyik előnye, hogy rászoktat (merthogy rákényszerít) a rövidségre. Amikor 140 karakter van egy egész komoly gondolat kifejezésére, akkor megtanul az ember röviden írni. A rövid és tömör megfogalmazás pedig elengedhetetlen az online újságíráshoz. Az csak a kisebb probléma, hogy a cikk 10-14 ezredik karakteréig csak kevesen jutnak el. A nagyobb baj az, hogy sokan, amikor meglátják a görgetősávon lévő csúszka kis méretét (ami nagy biztonsággal azt jelzi, hogy baromi hosszú a cikk), akkor már bele sem kezdenek az olvasásba.
Másrészt (és persze egyéb mellett) azért is jó a Twitter, mert információforrássá is válhat. Mindehhez persze az kell, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű kapcsolatokat alakíts ki rajta/benne/általa. Sokan félreértik a Twitter lényegét, és olyan embereket követnek csak, akiket személyesen ismernek. “Minek olvassak az életéről, ha soha nem is találkoztunk!?” Nem árt az online világban tevékenykedő fontosabb emberkéket követni, mert bár 50 tweetből csak 1 lesz szakmailag hasznos, de ezek az egyek elég sokat tudnak segíteni. Nem árt, ha minél több olyan ismerősre teszel szert, akivel azért valamilyen kapcsolatba kerültél – ha más nem, twitteres párbeszédbe.
Ahogy doransky a minap írta, akinek sok aktív twitteres kapcsolata van, akiktől választ kaphat a kérdéseire és akik rendszeresen (persze nem naponta) írnak szakmailag is érdekeseket, ma információs értelemben az a király.
Még azt nem árt figyelembe venni, hogy
mint az ex-barátnők esetében, sokszor itt is az történik: a nyomtatott laptól érkező újságíró az első online munkahelyén nem lesz sikeres, nem lesz jó online újságíró, hanem csak megtanulja elfelejteni az előző beidegződéseit. És majd 4-5 év után, (és) egy következő munkahelyen válhat érezhetően online-ná. És persze vannak olyanok is, akik bár jók nyomtatottban, soha nem lesznek jók printben. Miattuk írtam azt, hogy egyik valamirevaló online szerkesztőség sem teheti azt meg, hogy szerkesztői szinten (és fölfele) ne vérprofi online szakembereket alkalmazzon, akik weben fogyaszthatóvá teszik az printes kollégák által beküldött anyagokat.
Pollner már megírta a Népszabadság Online az integrált Népszabadság című lap online felületének legújabb kampányáról azt, amit én is gondolok. Rossz.
A kampány kivitelezésénél azonban van egy nagyobb probléma is. Ez maga a kampány. Hiába reklámozzák bele az arcomba, hogy a webes Népszabi az én tartalmam, ha igazából ők maguk sem tudják, hogy mi az, hogy internet. (Nem, nem az Explorer.) Mert az még csak rendben is lenne, hogy az én tartalmam, de az igazán furcsa, hogy az övéké nem.
Más szavakkal: miért hirdeti egy szerkesztőség így a webes termékét(a kampányban direkt rájátszva a webkettes terminológiára), ha a munkatársak 75-80%-ának saját bevallásuk szerint sem “esik kézre” az online média?
Sokan sokat írnak/írunk a nyomtatott sajtó helyzetéről. Számomra legviccesebbek azok az emberek, akik nem fizikai, de szellemi őskövületként magyarázzák, hogy miért is fogják a nyomtatott lapok lenyomni az online médiát (!), és majd meglátjuk, figyeljünk csak oda.