Egyszerre indult a Zoom és a Zóna, és most nagyon úgy tűnik, egyszerre is kerül pont a két erősen printes beütésű történet végére.
A 4,4 millió forint tőkével alapított Zóna Média Kft. mögött egy titkos befektető áll, aki mintegy 100 millió forintot invesztált korábban a társaságba. A befektető azonban hónapok óta nem fizet a külsős munkatársaknak, a Napi Gazdaság úgy tudja, hogy a tartozás több millió forintra rúg.
Nem kell elveszni a pénzügyi hókuszpókuszokban – sem a Zoomnál, sem a Zóna esetében. Egyszerűen csak meg kell végre érteni, hogy a “nem szabad print médiumot indítani” mondat nem csak azt jelenti, hogy új nyomtatott napilap kiadásába nem szabad belefogni, hanem azt is, hogy sem a munkatársi gárda jelentős részét (Zoom), sem az egész lapkoncepciót (Zóna) nem szabad printes alapokra helyezni.
Pontosabban szabad, szabad, mindent szabad – csak mindennek megvan a következménye.
Tagjain kívül senki nem gondolja komolyan a MÚOSZ-ról, hogy lenne valami.
A comment:com-on a legutóbbi printproletár felböfögés főbb vonatkozása már ki lett tárgyalva, ezt nem ismételném meg. (A beszéd legjobb két tagmondata egyébként a “nem állítom” és a “nem tudom megmondani”.)
No de az mégiscsak felháborító, hogy egy magát újságíró szövetség címmel felruházó csoport képviseletében egy holmi Szilágyi Ákos nevű költő, műfordító, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, esztéta egyetemi docens azt véli mondani, hogy a nicknéven írt posztok verbális molotov-koktélok. Ákos úr ott tetszett volt ragadni szakmai szinten is ötvenhatban, vagy mi a helyzet?
De ne felejtsük el egy pillanatra sem, hogy arról a MÚOSZ-ról beszélünk, melynek Aranytoll-díját kis túlzással mindenki megkapja a szakmában, aki 60 fölé ér – ahogy ezt egy barátom éppen ma remekül megfogalmazta: kádertemető.
Még sír majd pár évig a print halálán, s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit.
Egyre több printes kiadvány kerül a webre, és nehezen tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nem elég egyszerűen csak azt csinálni tovább, mint eddig. Egy online lap nem azt jelenti (vagyis nem azt kell jelentse), hogy amit eddig kinyomtattunk, azt holnaptól a monitoron mutatjuk. A web és annak olvasói másfajta tartalmakat igényelnek, és más módon tálalva. Az átállás persze nehéz, főleg azoknak, akik sok évet, netán több évtizedet nyomtatott újságnál töltöttek el. Darrel Etherington írt néhány tanácsot, ezeket vegyítem most sajátokkal.
Olvass
Bár a szakmabélieknek elég lenne ma már csak print lapokból tájékozódni, de különösen fontos, hogy sokfajta online forrásból olvassanak, és persze nem csak magára az információra koncentrálva, hanem tudatosan figyelve arra, hogy milyen fogásoktól és látásmódtól is online az online. Ehhez elengedhetetlen nem csak az Index vagy [origo], hanem néhány jó blog olvasása is. Éppen amiatt a probléma miatt, amiről most szó van, nem ajánlott (sőt, ellenjavalt) mondjuk a Népszabadság, a Népszava vagy a Magyar Nemzet szájtjain megjelent anyagok ilyen célú tanulmányozása. Nem mind online, ami fénylik.
Gyakorolj
Keress egy témát, amiről összegyűjtesz néhány printes és néhány webes feldolgozást. Ezután írj belőle egy saját cikket gépen, majd olvasd újra az összegyűjtött cikkeket. Melyikhez milyen szempontból hasonlít jobban a te írásod? (Lead hossza, cikk teljes hossza, stíluselemek, vannak-e benne linkelések, milyen szavakon/kifejezéseken vannak a linkek, stb.) Az utolsó, összehasonlító-elemző fázis a legfontosabb, tehát az önmagában semmit nem jelent, ha több hónapja minden héten megjelenik egy-két cikked a weben. Szánj legalább heti 3×1 órát arra, hogy tudatosan végigelemzed így néhány cikked.
Barátod a Twitter
A Twitter-módszer az egyik legtöbbet javasolt (pollner is rendszeresenfoglalkozikvele), de talán az egyik legnehezebb is. (Viszont kétségtelenül a leggyorsabb változást tudja előidézni.) Személy szerint úgy gondolom, hogy csak az olyan, eddig printes újságíróknak érdemes belevágni, akik az előző szinteken/módszerekkel már sikereket értek el. Máskülönben sokan beleesnek majd a hibába, hogy elkezdik, aztán semmi értelmét nem látva abba is hagyják. Tudni kell folytatni, és persze tudni kell tudatosan, a dolog értelmét meglátva használni.
A Twitter egyik előnye, hogy rászoktat (merthogy rákényszerít) a rövidségre. Amikor 140 karakter van egy egész komoly gondolat kifejezésére, akkor megtanul az ember röviden írni. A rövid és tömör megfogalmazás pedig elengedhetetlen az online újságíráshoz. Az csak a kisebb probléma, hogy a cikk 10-14 ezredik karakteréig csak kevesen jutnak el. A nagyobb baj az, hogy sokan, amikor meglátják a görgetősávon lévő csúszka kis méretét (ami nagy biztonsággal azt jelzi, hogy baromi hosszú a cikk), akkor már bele sem kezdenek az olvasásba.
Másrészt (és persze egyéb mellett) azért is jó a Twitter, mert információforrássá is válhat. Mindehhez persze az kell, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű kapcsolatokat alakíts ki rajta/benne/általa. Sokan félreértik a Twitter lényegét, és olyan embereket követnek csak, akiket személyesen ismernek. “Minek olvassak az életéről, ha soha nem is találkoztunk!?” Nem árt az online világban tevékenykedő fontosabb emberkéket követni, mert bár 50 tweetből csak 1 lesz szakmailag hasznos, de ezek az egyek elég sokat tudnak segíteni. Nem árt, ha minél több olyan ismerősre teszel szert, akivel azért valamilyen kapcsolatba kerültél – ha más nem, twitteres párbeszédbe.
Ahogy doransky a minap írta, akinek sok aktív twitteres kapcsolata van, akiktől választ kaphat a kérdéseire és akik rendszeresen (persze nem naponta) írnak szakmailag is érdekeseket, ma információs értelemben az a király.
Még azt nem árt figyelembe venni, hogy
mint az ex-barátnők esetében, sokszor itt is az történik: a nyomtatott laptól érkező újságíró az első online munkahelyén nem lesz sikeres, nem lesz jó online újságíró, hanem csak megtanulja elfelejteni az előző beidegződéseit. És majd 4-5 év után, (és) egy következő munkahelyen válhat érezhetően online-ná. És persze vannak olyanok is, akik bár jók nyomtatottban, soha nem lesznek jók printben. Miattuk írtam azt, hogy egyik valamirevaló online szerkesztőség sem teheti azt meg, hogy szerkesztői szinten (és fölfele) ne vérprofi online szakembereket alkalmazzon, akik weben fogyaszthatóvá teszik az printes kollégák által beküldött anyagokat.
A 2006-ban indított, Google AdWords Print Ads nevű program a fuldokló nyomtatott lappiacnak dobott mentőöv volt, de nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Maga az ötlet nem volt hülyeség, amit talán az is mutat, hogy New York Times, Los Angeles Times és Washington Post kaliberű lapok is csatlakoztak hozzá.
De hiába minden, a még a vártnál is nagyobb példányszámbéli csökkenések közepette felütötte fejét a gazdasági válság, ahol ugye hátrányba kerültek az inkább becsülhető, mintsem mérhető eredményekkel járó újsághirdetések.
Hirdetéseket február 28-áig lehet feladni, az utolsó pedig március 31-én jelenik majd meg.
Elemzők szerint a Print Ads beszüntetése senkinek nem fog fájni, olyan kevés forgalmat hozott mind a Google-nek, mind az újságoknak.
Rupert Murdoch ausztrál médiamágnás a napokban mondta, hogy a hagyományos sajtó azért őrzi még mindig hajszálnyi előnyét a blogokkal és más új médiumokkal szemben, mert az olvasók megbízhatóbbnak tartják.
A fogyasztók ma is azt akarják, amit mindig: olyan forrást, amelyben bízhatnak. Ezt pedig a múltban a lapok biztosították. És a jövőben is ez fogja az újságokat naggyá tenni.
Ezzel Murdoch a “na de azt írja az újság!” viselkedésre utal, ami főleg a (korukból kifolyólag is?) konzervatívabb felfogású emberektől hallunk nap, mint nap. Amit ír az újság, az úgy van. Elvileg. Na de nézzük: mit is gondolnak a kérdésről maguk az újságírók?
While journalists across all age groups and beat assignments are rapidly adopting social media tools into their everyday work, the greatest usage is shown by young “Millennial Generation” journalists. Preliminary findings about these Millenial Generation journalists, shared by the Society for New Communications Research Symposium, showed that 100% of Millennial respondents (i.e., 18-29 year-olds) believe new media and communications tools are enhancing journalism, versus 40% in the 50-64 demographic.
Tehát maguk az újságírók, főleg a fiatalabbak az újságírást erősítő eszköznek ergo hitelesen, korrektül felhasználhatónak látják a közösségi médiát, így a blogokat is, melyeket az összes válaszadó 68%-a használ fel munkája során.
Az már közhely, hogy a korábbi struktúrákat átalakította a webkettő: megjelenésével egyre nagyobb hatalom került a felhasználók/közösség kezébe, egyre kevésbé tarthatja egy szűk csoport kézi vezérlés alatt a valóságot leképezni igyekvő, ám rendszerint torzító médiát.
1+2=3
Én az „1+2=3” modell megvalósulását tartom ésszerűnek és valószínűnek is. Ezalatt azt értem, hogy míg korábban a „felülről” szerkesztett tartalmon volt a hangsúly (1), most pedig a közösségi, webkettes tartalom-előállítás terjed (2), a két modellnek szükségszerűen ötvöződnie kell ahhoz, hogy átlátható mennyiségű, rendszerű és megbízható információhoz jussunk.
A bloggerek és más tartalom-előállításban résztvevő felhasználók csak akkor kapnak az újságírókéhoz hasonló „súgásokat”, információkat, ha maguk is olyan szintű kapcsolatrendszert tudnak kiépíteni, mint az újságírók egy része. Tehát ugyanúgy kialakul egy elit, csak professzionális vagy oknyomozó bloggereknek fogják hívni őket, nem pedig ugyanilyen újságíróknak. Megfoghatjuk a másik oldalról is: a jelenlegi topújságírók közül az marad majd életben, aki készségszintre fejleszti webes ismereteit.
Ezzel együtt a közösségi kontroll szerepe erősödni fog. De ez egy passzív szerep, kár lenne összekeverni az aktívval.