archívum téma szerint: “szerzői jog”
A híripar sok tekintetben hasonló a zeneiparhoz. Ahelyett, hogy újféle csatornák után keresgélnének, a meglévő folyamatokat próbálják meg kifejezetten erőlködve rendszabályozni.
Külföldön az Associated Press (AP) tett oda a világnak: 5-25 szó idézése például 12.5 dollárba kerül annak, aki hajlandó kifizetni. Ez 5 szó esetén szavanként (árfolyamtól függően) 450-500 forintba kerül. Nevetséges.
Mindezt egy olyan világban, a weben, ahol a linkelés és idézés egészen mindennapos dolog. Gondoljunk a hagyományos megoldásokon túl a retweetelésre vagy éppen a Tumblr reblogjára.
Itthon az MTI próbálkozott be a nagyobb hírkeresőkkel, merthogy szerintük a hírgyűjtő szájtok élősködők, és lopják az ő tartalmukat. A Hírkereső esetében ez különösen vicces, hiszen ott leggyakrabban csak címekkel találkozhatunk.
Az MTI-nél vajon olvasták-e a törvényt, amelyre hivatkozni szoktak? Nem kell túl sok oldalon átrágják magukat, a vonatkozó rész rögtön az 1§ (5)-nál található.
A szerzői jogi védelem nem terjed ki a sajtótermékek közleményeinek alapjául szolgáló tényekre vagy napi hírekre.
Ezen pont alól az MTI egy esetben jelenthet kivételt: ha elismerik, hogy nem tényeket és/vagy napi híreket közölnek. Viszont ha ezt elismerik, akkor ez azt jelenti, hogy nem végzik megfelelően a feladatukat. Tessék csomagolni, lehet hazamenni. Merthogy a nemzeti hírügynökségről szóló törvény a következőt mondja ki:
2. § (1) A nemzeti hírügynökség közszolgálati feladatai: a) a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről híreket, tudósításokat, fényképeket, adathordozókat, háttéranyagokat, grafikákat, dokumentációs adatokat szolgáltat.
Biztosan sikerül felfedeznünk a “hír” szót, mely egyébként az “hírügynökség” összetett szóban is megtalálható.
Az MTI egyébként honlapján azt írja, hogy az ügyfeleinek “a legkorszerűbb multimédiás technológiákra épülő új szolgáltatásokat” is nyújt, ami – akárhogy is forgatom a mondatot – hazugság. Egy esetben nem az: ha elfelejtjük, hogy 2009 van.
Az első, igen kézenfekvő válasz: azé, aki megveszi. De újra és újra vannak olyan esetek, amik rávilágítanak, hogy ez nem feltétlen így van.
Itt van például ez az Amazon-ügy, amelynek életemben először adtam “botrány” szóval kezdődő hírcímet, mert valahol tényleg annak érzem az esetet. Az át nem kattintók kedvéért röviden: az Amazon az összes Kindle-ről távolról törölte George Orwell 1984-ét és az Állatfarmot, amelyeket a MobilReference adott ki. (Hiába, a Nagy Testvér és az Amazon keze mindenhová elér.) Mindezt azért, mert a MobileReference-nek nem is volt joga a művek kiadásához.
Bár a pénzt visszatérítették a vásárlóknak, a könyv mégis eltűnt a virtuális könyvespolcról, ami a nem virtuálissal eléggé fura lenne. Meglepődnék, ha az éj leple alatt az Alexandra munkatársai – jogi problémákra hivatkozva – leemelnének egy-két könyvet a polcomról.
A történés jól példázza, hogy a digitális világban megvásárolni valamit nem egyenlő azzal, mintha a megszokott módon tulajdonolnánk az adott terméket. Amíg a szoftvergyártók és -forgalmazók saját maguknak kiskapukat hagynak, addig nem a miénk az eszközön tárolt tartalom – vagy legalábbis nem rendelkezünk felette teljes uralommal. Kicsit olyan ez, mintha mindent csak bérelnénk, de akkor meg miért fizetünk érte vételárat.
Másrészt örülhetünk is, hiszen jól látszik, hogy a digitális világban – ebből a szempontból – hatásosabban lehet a jogokat érvényesíteni. Nem csak az el nem adott könyveket lehet bezúzni, hanem a már eladottakat is vissza lehet vonni. Itt hívnám fel a figyelmet a cloud computingban rejlő visszaélési és adatvesztési lehetőségekre is.
Először a nem kevésbé kifejező “Bunkóság” címet akartam adni a posztnak, rögtön el is árulom, hogy miért. Az ASCAP amerikai jogvédő társaság kitalálta, hogy minden egyes alkalommal megsértjük a szerzői jogot, amikor nyilvános helyen csörög a mobilunk. Szerintük ebben az esetben ugyanis kimerítjük a _nyilvános előadás_ fogalmát.
Azt mondják: az egy dolog, hogy fizetünk a csengőhangért, de az ebben az árban lévő jogdíj-tartalom még nem elég arra, hogy _nyilvánosan is előadhassuk_ a zenei részletet.
Na most ez olyan szinten bunkó ötlet, amiért vagy kórházba vagy börtönbe kellene küldeni a gazdáját. Egyúttal felmerülhet bennünk az a kérdés is: ilyen logika mentén mi a helyzet azokkal a vers(részlet)ekkel, amiket véletlenül úgy idézünk egy asztaltársaságnál, hogy az étteremben mellettünk lévő asztalnál is hallják?
Az átlagos felhasználóknak sokszor nem világos, néha pedig teljesen zavaros, hogy jogdíj fizetése nélkül mit szabad tenni a zenékkel és filmekkel, és mi az, ami már jogszabályokba ütközik.
Az emberek többsége leginkább hallomásból ismeri a szerzői jogi törvényt, annak tartalmával sokszor a hétköznapi mondagyártás során találkozunk. Hallhattunk már olyan (egy ismerősünk ismerősével megtörtént) városi legendáról, mely főszereplője csodával határos módon úszta meg a börtönt – miközben csak kölcsönadott meghallgatásra egy cédét barátjának.
A Technettel segítünk tisztábban látni