Tegnap felraktam az Ubuntut, mégpedig Wubival, Vista mellé/alá. A Wubi lényege, hogy létrehoz egy könyvtárat az Ubuntunak, amit az egy külön partíciónak lát. Így nincs szükség particionálásra (illetve a linux bármikor eltávolítható egyszerűen, gyakorlatilag úgy, mintha egy akármilyen programot uninstallálnánk a Windows-ról), mégis megkapjuk minden funkcióját, hiszen nem virtuális gépre települ, hanem a maga teljes valójában, “rendesen”.

Install

A Win-Lin összehasonlításokban szinte sosem hagyják ki azt a szempontot, hogy milyen gyorsan lehet feltelepíteni a rendszert. (A másik kedvencem, hogy hány kattintással…) Szerintem ez eléggé nem releváns szempont (az átlagfelhasználók szempontjából egyáltalán nem az), hiszen azért nem telepít az ember naponta, hetente, de még havonta sem. 1-2 évenként egyszer meg gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy 15 vagy 25 perc alatt lesz kész az oprendszer installálása. Ezzel együtt meg kell hagyni, hogy az Ubuntu-telepítő valóban gyorsan végzett.

Mobilnet

Az alap telepítés után az fogadott, hogy az Ubuntu 8.10 valóban kapásból felismeri a T-s mobilnet modemet (a Vistával anno elég sokat kellett babráljak – igaz, anno, egy éve a 8.04-es Ubuntu sem hozta azt, amit most a 8.10), csak azt nem volt hajlandó tudomásul venni, amikor kinulláztam a felhasználónevet és a jelszót (az APN maradjon a beírt “internet”), de miután ez megtörtént, csodák csodájára minden rendszerindításkor magától történnek az események. Nem kell külön kattogtatni, ha be van dugva a modem, akkor az Ubuntuval együtt a netkapcsolat is indul. Ezért hatalmas pirospont jár. (Ennyit arról, hogy a linuxok nehezen ismernek fel hardware-eket.)

Kernel panic, fagyás

Ha már így lerendeződött a net, akkor nekiálltam rendszerfrissíteni is. 217 megányi frissítést töltöttem és és telepítettem is, de közben elkövettem egy hibát, aminek tanulsága: rendszerfrissítés közben ne kattintgass a Rendszer/Az Ubuntu névjegye menüpontra. Legalábbis nekem ebbe fagyott bele a rendszer úgy, hogy nem csak power gombos kikapcsolás kellett, de újraindulás után egy kernel panic-üzenet fogadott, aminek már a nevéből lehet sejteni, hogy nem sok jót jelent. Ígyhát még egy újraindítás, majd a “Press ESC to enter the menu” indulás előtti kiírásnál úgy döntöttem, hogy ESC-et nyomok, ekkor pedig elém tárult, hogy pontosan mit is szeretnék elindítani. Sejtettem én, hogy recovery mód kell, csak azt nem, hogy nem mindegy, hogy melyik. Nekem a második recoverys pont működött (az első semmit nem csinált), ezen belül pedig a csomagok helyreállítását választottam. Ez aztán helyre is rakott mindent, bár utána még fagyott egyszer a rendszer. (Ennyit arról, hogy a linuxok nem fagynak).

Összhatás egy nap után

Mivel ma első napos a rendszer, így nem szeretnék még túl sok következtetést levonni. Az már jól látszik, hogy az elvakult Win vs. Lin párbeszédeknek semmi értelme: egyik rendszer sem rossz, csak mindkettőt tudni kell (ésszel) használni. Nagyon tetszik az Ubuntu, de egyáltalán nem gondolom azt, hogy innentől anyáznom kellene a Vistát, mert azzal sincs egyáltalán akkora baj, mint a megszállott ellenfelei mondják.

Bár egészen biztosan vírusmentes a Vistám (legalábbis most már ismét az), sőt még a HP-s biztonsági rendszer processzort gyakran lefoglaló Single Sign On funkcióját is kikapcsoltam, ráadásul a Process Explorerrel is megfigyelem a dolgokat, de akárhogy is nézem, a ventilátor sajnos elég sokat megy Vistával, ami már középtávon is zavaró. Ubuntuval eddig még egyszer sem volt indokolatlanul ilyen.

Az Ubuntu észrevehetően gyorsabban kapcsol ki, mint a Vistám. Az előbbinél kb. 11 másodperc alatt történik meg a leállás, míg Vistával ez bőven 30 fölött van. Ez azért már nem annyira mindegy, főleg nem így, ha az egyik szám harmada a másiknak.

Nekem a betűk még valahogy nem az igaziak, de ezen még lesz időm változtatni.